Jelige: Pillanat

Beküldte: admin, 2012-01-31 19:28:05  | Címkék:

Kép

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Az emlékek eltűntek, eltemették
A lágy nappalok ártatlan képzetét,
S helyüket könyörtelenül átvették
A néma éjszakák és az üres terek.
Látom anyám arcát, ahogy rám nevet,
Emeli kezét, lágyan, kedvesen integet,
Érzem hátamon a forró leheletet,
Apám pipázik, a szálló füstkarikák
Illata körbeöleli a nappali szobát,
És beszélünk, egyszerre, hárman,
Boldogok vagyunk, mindahányan.
Majd hirtelen szertefoszlik, vége,
Üresen áll mellettem szüleim széke,
A sarokban magában pihen a kép,
Mi rólunk készült nem is oly rég,
De egy törékeny állapotot mutat,
Melyet az ember már hiába kutat,
Hisz eltűnt, vissza nem jön, soha,
Elmúlt, s a múlt köti magát oda
Az ember szívéhez, hogy lássa,
Mi az, mit elvesztett, nincs mása,
Csak saját maga, egyes egyedül
Van, és vár, mászkál, majd leül,
Merengve ráfekszik a hideg kőre,
Ő maga lesz cellájának börtönőre,
Melynek kulcsa saját kezében van,
De ezt nem tudja szegény tudatlan.
És bízva tekint a messzi jövőbe, hogy
Azért ezután is csak-csak lesz valahogy.
De valahol mélyen, legbelül mégis tudja,
Hogy a múltat már nem hozhatja vissza;
Az emberek, akiket szívéből szeretett,
Rég eltűntek, számára többé nincsenek,
De arcukat megőrzi és az édes pillanatot,
Mely bár gyorsan eltűnt, de megadatott.
És míg szeretteink arca a múltban időzik,
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán