Pályázatok » Kálnoky László 100 » Jelige: pengeel-felho
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?
Csak érdes felületek maradtak
a tárgyak után. Poszthumusz
díjazottjai rendetlen tereknek,
a haladó idő meg újra
spirális kelepcébe zárva...
Hogy rugaszkodik el élni
egy mai vessző az idegről,
s milyen ívben ér
a céltábla-halálba?
Van-e még egyáltalán röpülés?
A képzelet mintha csak a mocsarat
Ismerné el törvényes állapotnak.
Valóságnak tetsző szavak
mint gyönge tartalékosok:
nem ők lesznek, akiket majd
nagy csatákban hadra fognak.
Az utókor felejt rendületlenül
és tüntetően nem tanul,
mintha egyéb dolga volna,
pedig csak gitárját pengeti
léhán, s minden hírt kizár:
még azt is, ami róla szólna…
Nem megy ez így!
Képzeljünk más-világot:
Legyen benne város és határ,
áttetsző levegő, napkorong pengeél-felhőn,
képzeljünk hozzá egy új fajtát,
kik nem vagyunk, és ő se volt, de eljön.
és értelmes dologba kezd talán,
vagy legalább értelmet ad
annak, ami látható körötte,
legyőzve homály vánkosát
példátlan fütyül a jövendő ködökre;
s ahogy így áthatóan képes
a szemérmes világot nézni,
a természet minden tárgya
a soha nem volt múlt időt idézi,
azt, amire emlékezni mégse fájhat,
hisz épp ettől hatolnak szemébe könnyedén,
mint édesvizű könnyek: a természeti tárgyak,
ezért lesz számára igazi kincs a kép,
mi nem zúzza szét, nem hatol beléje,
hagyja az új fajt pusztán lenni csak
egy nem remélt valóság ereklyéje.
Amikor aztán haza kell térni minden meghívottnak,
nem kötődnek hozzájuk fásult emlékek a szívben,
nem siratja őket negédes hangú kántor.
Maradnak mégis akik ápolják a hantot!
Mit friss elméjük szenvtelen filmje rögzít,
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán