Jelige: otthon

Beküldte: admin, 2012-01-03 19:36:41  | Címkék: o

A sorompónál

„Hová lettek a családi ereklyék”[1] hová tűnt a gyerekkor, hová lettek a barátok? Ha Parajd felől érkezel, és jössz tovább az úton, van egy elhagyott bakterház. Nincs ajtaja, se ablaka. Csak egy rom. Vakolata hullik, tetején becsorog az eső. Nagyon vigasztalan látvány lenne, ha nem éppen Hargita megye határán állna az a bakterház. De ott áll a határon, és bizony lelassít ott minden hazatérő autó. Némelyik megáll. Az utasok kiszállnak, és emlékeznek. Régi szép időkre emlékeznek, régi szép időkre, amelyek elmúltak örökre. Pedig tévednek ám. Azok az idők nem múltak el. Megvannak. Ott élnek sok ezer ember szívében.

A sínek éppen a határon futnak, és ott az öreg sorompó is, ahol egy régi hajnalon egy kislány álldogált.

Iskolába tartott a leányka, és megállt a leeresztett sorompó mögött. Várta a vonatot.  Minden reggel. Súlyos felhők ereszkedtek le a völgybe, a köd is megérkezett időben, és esett is, mintha soha sem akarná abbahagyni. És a kislány, mintha ő is hozzá akarna még adni a rengeteg vízhez, sírt. Bőven hullottak a könnyek a szeméből.
Minden reggel megállt itt, és mindig megvárta a vonatot. Nem tehetett mást. Nem tudott tenni bár még egy lépést. Mintha a lábaiból erős gyökerek nőttek volna a köveken át a talajba, nem mozdulhatott. Csak várt.

Hallotta a mozdony zihálását, ahogy közeledett, de látni, nem látott semmit. Aztán egy pillanat alatt ott volt a vonat. Szinte kirobban a ködből, csattogtak a kerekek, elnyomták az eső zaját.

Egyik kivilágított ablak a másik után villant föl egy pillanatra, alig tudta követni őket a szem.

– Huss, huss, huss, huss…

A kislány nézte az ablakokban felvillanó alakokat. Asszonyokat, férfiakat, gyerekeket, öregeket, fiatalokat. Elkapott egy–egy tekintetet, egy–egy mosolyt, vagy egy elkezdett szót próbált leolvasni, de hiába.

– Huss, huss, huss, huss…

Honnan jönnek? Hová tartanak? Kik ők?

Talán nem is emberek, hanem angyalok. Egy másik világból jönnek, és egy másik világba utaznak át, egy másik világba, ahová ő nem juthat el. Pedig mennyire vágyott rá!

Még sohasem utazott vonaton. És amikor megkeseredett a szíve, azt gondolta, nem is fog soha. Mindig itt fog állni a sáros úton, és várni fogja a vonatot, ami meg is érkezik minden reggel fényesen, csillogón, hogy egy pillanatra belerobbanjon a világba, és eltűnjön nyomtalanul.

– Miért sírsz?

Az öregember, mintha mindig is ott állt volna. Kedves volt, az egész arca ragyogott a vidámságtól, még a füle is mosolygott. Vastag, kék vasúti kabátot viselt, és tányérsapka billegett a fején. Ha nem ez a ruha lett volna rajta, azt hitted volna, erdei manó. A kislány egy pillanatra azt is hitte.

– Te egy erdei manó vagy?

– Dehogyis manó – mosolygott az öreg változatlanul. – Gáspár Bence vagyok, a bakter, szolgálatára kisasszony!

– Nem vagyok kisasszony! – durcáskodott a kislány, de a mosoly addigra már átlopakodott az ő arcára is.

– Gondoltam én – mondta öreg Gáspár Bence, a bakter –, hogy egy angyal szállt le itten. Nem is akartam volna megzavarni, de hát elment a vonat. Föl kéne húzni a sorompót!

Így ismerkedtek meg. Gáspár Bence és a kislány.

Amikor végzett a munkával, a bakter csak ennyit szólt:

– Hanem a kérdésre még nem is válaszoltál.

– Miféle kérdésre?

– Miért sírsz?

– Nem is sírok.

– Most már nem sírsz, az igaz, de sírtál. Láttam.

Az eső közben csak esett és esett. Így aztán a kislány nem tiltakozott tovább, amikor a Gáspár Bence beinvitálta a bakterházba egy bögre, forró teára. Hogy honnan vette a teát, nemigen tudom, mert ő maga nem teát ivott, az biztos. Ki tudja, miféle ital lehetett a kicsorbult zomácú bögrében.

Ahogy a tea melege átjárta a kislány testét, nyelve is megoldódott. Elpanaszolta fájdalmát az öregnek, kiöntötte ott a kis bakterházban apró élete minden terhét. Ha ezt én most elismételném, zokognánk itt valamennyien.

– Gyere el holnap is! – mondta Gáspár Bence a végén.

És a kislány jött holnap is, hiszen minden nap arra vezetett az útja az iskola felé. És állt ott újra földbe gyökerezett lábakkal, és várta a vonatot, és amikor megérkezett, újra csak nézte a kivilágított ablakokat, az ismeretlen utazókat, és szíve újra csak sajgott a vágyakozástól. És holnapután megint.

Így telnek a napok, egyik a másik után. Ha csak föl nem borítja valami a megszokott rendet. Márpedig a megszokott rendet néha felborítja valami.

A reggel ugyanolyannak mutatta magát, mint máskor. A hegyek felől párás köd szállt a völgybe, a nap még nem jelent meg a láthatáron, csak a sorompó rácsain csüngő vízcseppek ragyogtak fel a sápadt derengésben. A vonat dohogása hallatszott a távolban, és jött közelebb, egyre közelebb. Mintha lassabban jönne, mint szokott. Különös.

A kislány nem vett észre semmit, csak várta a vonatot, mint minden reggel. Ám amikor meghallotta a fékek visító hangját, felkapta a fejét. Mi történik?

Nos, az történt, hogy a vonat lassított, és megállt.

A mozdony ott pöfékelt a sorompó túlsó oldalán, a kéményéből gomolygott a füst, a masiniszta kihajolt az ablakon, és mosolyogva nézett a kislányra. A vonat füttyentett egyet. Barátságosan.

Ott állt Gáspár Bence is, szalutált és rendelkezett!

– Tessék felszállni!

És megtörtént a csoda. Először is, a kupéban meleg volt. Tömör meleg. Behunyta a szemét, és csak élvezte. Élvezte az ismeretlen szagokat, illatokat. Az emberek mosolyogtak, és hellyel kínálták. Egy bajuszos öregúr arrébbhúzódott, és kezével megpaskolta a bordó bársonnyal bevont ülést.

– Ide, ide!

Egy csinos asszony süteménnyel kínálta. Micsoda finomság, nem evett még ilyet soha. Soha senki. A pohár víznek is más íze volt, és minden, de minden, de minden más volt, és annyira elképzelhetetlenül jó, hogy a lányka azt gondolta, így lesz ez már ezután mindig. Itt fog élni a vonaton, utazni a világban, és az ablakból fogja nézni a sorompóknál álldogáló kislányokat, akik mind őt figyelik.

Ám csak vége lett a csodának, a vonat újra eltűnt a messzeségben. Sokáig néztek utána. Ott álltak újra a megyehatáron, a sáros köveken, az ezeréves sáros köveken.

– A vonat elviszi az embereket – törte meg a csöndet a bakter –, akik menni akarnak. Messzire. Néha nem is térnek többé haza.

A kislány nem értette ezt, ő csak álmodott. És napok, hetek, hónapok, évek teltek, felcseperedett. Nagylány lett. Ha valaki kisasszonynak szólította, már nem tiltakozott.

És eljött az a nap is, amikor fölszállt a vonatra, és elutazott messzire, ahová a szíve vonzotta, ahová a kíváncsisága vitte, ahová az álmai hajtották.

És bejárta a világ számtalan táját, és sok embert ismert meg, és sokan megismerték őt is. És megszerették.

Így találkozott velem. Aztán mesélt a hegyekről, a rohanó, zúgó patakokról, a ködről, a fákról, és mesélt az emberekről is.

Gáspár Bencéről csak akkor beszélt, amikor Parajdot elhagyva először közeledtünk a rozsdás sorompóhoz.

– Hol lehet, merre járhat az öreg bakter?

Megálltunk, és néztem a könnyeket a szemében.

Mert tudod, az a kislány, az egykori álmodozó kislány, aki elment messzire, és visszajött, újra és újra visszajött, az édesanyád. Hazatért. És látod, elhozott engem is, és elhozott téged is.

Hogy lásd. A saját szemeddel lásd, mert úgy marad meg minden, ahogy „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán