Jelige: Nurse

Beküldte: admin, 2012-01-20 18:45:53  | Címkék:

Patkányok

„Hová lettek a családi ereklyék”[1], a féltett kincsek, hol van az otthonom, a kisbabám emlékszik-e rám? Csak ez a fénykép a kabátom zsebében, nekem ennyi maradt.
Tami nem mozdult. Nézte az ablakon lassan erekké dagadó páracseppeket, ahogy utat találnak maguknak a lerakódott porban. Hallgatta a motoszkálást maga körül. Patkányok. Egyre több van belőlük. A szemeiket is látta, amint közelebb óvakodtak. A dögök! Mennyire utálta őket!
Hallgatta a saját szívverését, próbálta csitítani a vissza-visszatérő remegést, ami a gyomrától indult, hogy uralkodjon minden porcikáján. Még a haja tövében is érezte a csillapíthatatlan, görcsös hidegrázást.

Aztán mégis csak megmoccant. Túlságosan felerősödött a remegés, a szája kiszáradt, a lábai görcsbe rándultak. Ki kellett egyenesíteni, hogy ne sikítson fel fájdalmában. Felállt. Indulni készült.
- Elmész?
- El.
- Hozol?
- Hozok.
Lassú mozdulatokkal vette fel a kabátját. Nem sokat kellett öltözködnie, minden vagyonkája ott volt sovány, törékeny testén. Farmer, póló, két pulóver, barna fiúkabát, egy szakadt tornacipő, fél pár kesztyű, rózsaszín sál, sapka.
Lenézett a fiúra, akivel lassan egy éve osztotta meg a vackát. Szeretett volna visszabújni mellé, hallgatni, hogy dobog a szíve, megcsókolni, felmelegíteni.
- Tami! – szólt utána a fiú – hozzál kenyeret is!
Nem válaszolt. Miért áltassa a fiút?
Kifele menet megbotlott valamiben. Egy döglött patkány hevert a lába előtt. Undor fogta el. Egyszer Zsolci megfogott egy ilyen fenevadat és a nyakába tette. Érezte az apró, puha lábak érdességét a bőrén, a szőrének simítását a nyakán. Még a szagát is érezte. Akkor a dög belekapott a fülébe. Perceken át csak visított, mint egy őrült, ütött-vert mindent, ami az útjába került. Ketten fogták le. Zsolci meg csak nézte, és röhögött azzal a különös, sátáni vigyorral.
- Véres a füled! Hihihi, rohadt véres …
Akkor gyűlölte a fiút.

- Na, húzz innen a francba, kisanyám! – lökték félre a városszéli benzinkút kamionos parkolójában. Rosszkor jött. A placcon négy-öt lány sétálgatott alig felöltözve. Jobb, amikor kevesen vannak, akkor több az esélye, hogy talál valakit, akitől anyaghoz juthat. Hátrament a mosdókhoz, hogy egy korty vizet igyon. Teljesen kiszáradt a szája, és az átkozott remegés sem akart alább hagyni.  Állt egy kicsit a tükör előtt. A kócos hajával, karikás szemével, szürke arcával inkább negyven évesnek nézett ki, mint húsznak.
Valahogy anyaghoz kell jutni, még egy napot már nem bírnak ki. Holnap már erősebbek lesznek a fájdalmak, kínzóbb lesz a szomjúság, elviselhetetlenebb a remegés. Holnap már talán késő lesz.

- Mennyi? – szólította meg a férfi.
- Mivel fizet? – kérdezett vissza Tami
- Mivel fizessek? Csak rád kell nézni!
- Dehogy! Csak fázom …
- Na, jó! Egy?
- Kettő? – kérdezett vissza mohón a lány.
- Legyen, de akkor némi extrát is várok – vigyorgott a férfi.
Aztán a következő óra maga volt a pokol. A koszos motelszobában megállt az idő, pedig Tami az első perctől azt kívánta, hogy legyen már vége, mert ezt ép ésszel elviselni nem lehet.

- Hoztál?
- Hoztam.
- Mennyit?
- Kettőt – hazudott Zsolci szemébe. A másik kettő, amit kiemelt a férfi zsebéből, jó lesz holnapra. Egyszerre lőtték be magukat. Tami becsukta a szemét, hogy koncentrálhasson a repülésre. Várta, hogy jöjjön a magasság, de minél jobban akarta, annál inkább zuhant mind mélyebbre. Még látta maga előtt a kisfia arcát, de egyre halványodott a kép. Még hallotta, hogy valami motoz a fülénél. Patkány. El akarta zavarni, de elveszett a hangja, aztán már nem volt semmi.

Másnap Zsolci ébredt fel elsőként. Fájt a feje, kiszáradt a torka, iszonyatos szomjúság kínozta. Lassan mozdult, nehogy a lányt felébressze. Rossz bőrben jött meg este, csak aludjon. Kiment, hogy a környékbeli kukákból valami ennivalót kotorjon össze. Nem maradt el sokáig.
Ugyanúgy találta, ahogy elment. A fal felé fordulva, mozdulatlanul. Csak a patkányok, azok a hülye kis dögök! Ott cepedliztek az arcán. Miért hagyja?
- Hé, Tami! - lépett oda a lányhoz vigyorogva - Véres a füled! - Amint maga felé fordította, Tami keze élettelenül koppant a hideg járólapon, ujjai közül egy fénykép csúszott a poros padlóra, rajta egy pufók arcú fiúcska.  A fiú egy darabig nézte, aztán hirtelen kutatni kezdett a lány zsebében. Miután megtalálta, amit keresett, elment, vissza sem nézett.

Néhány nap múlva már csak a patkányok szaladgáltak a dohos pincében. A félhomály jótékonyan takart el mindent szörnyűséget. Pedig nem is olyan régen itt élt egy fiú és egy lány, de már a „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán