Jelige: Noir

Beküldte: admin, 2012-01-21 21:01:49  | Címkék:

Scrooge iterum

 „Hová lettek a családi ereklyék”[1]? Hová a családi hagyományok? Nyom nélkül eltűntek. És a kultúra? Velük együtt süllyedt el. A pénz, a hatalom, az országok? Nincsenek többé. Ha bárki azt látná, amit én, eszébe se jutna, hogy valaha, valamikor itt valami történt.

Állandóság. Ezt hagyta maga után az ember. Bár igazából előttük is csupán az állandóság létezett. Végtelen, csendes, álomszerű köd. Egy végtelenségbe nyúló mező. Itt vetette meg a lábát a társas lény.

     Bolyongó, itthagyott lélekként járom utamat, szemlélem az emberiség porhüvelyét. Siratni nem siratom őket. Nincs értelme. A poros utcákat rovom. A homok, mint az élet kiszáradt lehelete, úgy lebben fel az útról. Nem tudom mit keresek itt. Vagy hogy egyáltalán keresek-e valamit. Egy omladozó házba lépek be. Lábam alatt elfojtva ropognak a valaha volt ablakok szilánkjai. A szél, a természet lombfúvójaként igyekszik az ember minden lábnyomát eltakarítani. Most a barna, fa ablakkeretet nyikorgatja amolyan szelíden. Inkább mintha csak szólni akarna: figyellek. Ujjamat végighúzva az étkezőasztalon, elütő csíkot hagy maga után. Egy zárt ajtóra bukkanok. Kezemet a kilincsre fonom, de az rozsdás krákogással letörik a zárról. Később veszem csak észre, hogy csupán be volt hajtva az ajtó. Lábfejemmel lassan kitárom.

     Belépve egy ágyat találok. Elfoszlott, elrongyosodott ágynemű hever rajta. Közelebb lépkedek. Észreveszem, hogy két váz, csontok halmaza mesél az utókornak egy pár itt éltéről. Kezeik egymásba fonódva fekszenek. Valami láthatatlan csomó még a halált is legyőzte. Nem rémülök meg még csupasz arcuk láttán sem. Valami furcsa érzés, beletörődés szállt meg. Minden vonat egyszer elér a végállomására. Egyszer minden játék véget ér.

     A falon egy festmény díszeleg. Egy Dalí replika. A szín, és a vonalvezetés mégis autentikusnak hat. Épp olyan, mint az eredeti. Úgy tűnik, mintha az Idő a saját kedvtelésére kímélte volna meg, a markába vette volna, megóvta volna. Ez a festmény pedig az Idő óvó keble mögül vigyorog kajánul a Pusztulásra, a Halálra. Egy darabka élet, emberi élet a feledés tengerében.

     Az utam kifelé terel a szobából. Ki a házból. Vissza az útra. Talán ez egy büntetés? Valaki ítéletet mondott felettem? Ezért kell bolyonganom? Mégis mit tettem, amiért a Pokol eme megszilárdított katlanába vetettek? Nem is tudom ki vagyok. Ember vagyok? Vagy csupán árnyék? Az Ember árnya? Halvány fény a pusztulás közepette? De hisz nem épp az ember egy sötét folt a természet folyamatában? Amint eltűnt, az árnyék helyén kezdte felütni fejét a növényzet, az állatvilág. Felhőkarcolók emeleteiről lógnak ki platánfák ágai. A járdát is felverte már a gaz. Amikor egy gyenge légfuvallat beléjük kap, olyan benyomást kelt, mintha mozogna, beszélgetne, cseverészne, veszekedne, verekedne a fűcsomó. Beteggé tesz az élet ilyesféle illúziója, ezért rátaposok a pázsitra.

     Felemelem a tekintetem. A szürke, pusztuló városban kutatok valami után. Mint az éhes, girhes korcs egy kidobott mócsing után. Illetve nem egészen. Éhes vagyok, viszont nem tudom, mi oltaná éhem. Szomjas vagyok, de nem jut eszembe, mi is oltja szomjam.

     Egy erősebb léglöket fúj át az utcán, süvít, amikor belekap az elé kerülő utcatáblákba és jelzőlámpákba. Elér engem is. Tudom, érzem, hogy valami hozzám ér, de közel sem úgy, mint valaha az ember. Bőröm, mint a pergamen, vagy mint az érzéketlen lepedő: átsuhan rajtam a szél. A borzongató hidegét nem érzem. Pedig vágyom rá, hogy megdermesszen. De a levegő elfutott mellettem. Még csak nem is köszönt, rám se hederített. Mit nem adtam volna akár egy pofonért. Bármiért, ami egy kicsit az életre emlékeztet.

     Léptek. Kemény, sietős, kopogós lépteket hallok. De vajon honnan? Futásnak eredtem. Kétségbeesetten kutatok a hang forrása után. Azonban, ahogy egyre jobban keresem, annál jobban veszett a lépés a semmibe. Megállok. Fülelek. Semmi. Aztán mintha valami a jó irányba terelt volna, megjelent előttem egy férfi. Egy mellékutcából lépett ki. A járdán körülnéz, majd az egyik romos épület felé veszi az irányt. Meleg szürke kabátot hord. Jobbjában egy fekete bőr aktatáska. Szólok neki. Inkább ordítok. Intek, és habár nyilvánvaló, hogy erre néz, nem lát. Néz, de nem lát. Gyakori dolog. Utánaszaladok. Ő belép a valaha monumentális bank bejáratán. Úgy tesz, mintha kinyitná az elkorhadt ajtót. Pedig tárva-nyitva állt mindkét szárnya. Megyek mögötte, ő közben láthatatlan személyeknek köszönget. Talán ő látja őket? Lehet, hogy ő a múlt egy szelleme? Követem, amint egy emelettel feljebb rohan. Késésben lehet. Benyit egy romos irodába. Én utána. Az ajtót becsukja, és a székébe roskad. A földön egy poros plakett hever. Annyit tudok kivenni: vezérigazgató.

     Fejét lehajtja. Valami bántja. Szólok. Erre már felkapja fejét. Nem lát, de hall. Bár ebben ő nem biztos. Kihúzza a roskadozó íróasztalát, és valami láthatatlan dolgot a kezébe vesz. Felemeli, nézegeti. Mintha attól várna megváltást.

     Talán ő mégsem a múlt szelleme. Talán én vagyok a jövőé. Mellésétálok. Benézek a legfelső fiókjába, amit kihúzott. Négy köteg rongyos, koszos, oszladozó, értéktelen papírköteg hever. Pénz.

     Végül hát rájöttem. Ez nem büntetés. Lehetőség. A férfi, úgy rémlik, én voltam. Nagyon, nagyon rég. Mindenképp meg kell halnom, de akkor sem fogom hagyni, hogy elkövessem ugyanazt. Amikor a játéknak vége van, nem akarom, hogy egy névtelen bankigazgatóként heverjek az aszfalton azon a délután.

     Ezen.

     Közelebb hajolok, és a fülembe suttogom:

     Alkoss, építs, ahelyett, hogy rombolsz. Adj, ahelyett, hogy az emberektől veszed el a vagyont. Hagyj nyomot magad után, mert ez az élet célja. Teremts! És majd a „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán