Jelige: nemesopal

Beküldte: admin, 2012-01-31 19:38:42  | Címkék: n

CHY

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? Szépmamám nemesopál gyűrűje nagyanyám csontosra szikkadt ujjáról?! Hol van ükanyám vasszigora a homlokáról, ami a régi generációk letűnésével mára ócska alumínium- fegyelemmé puhult? Hová lettek dédanyám intelmei a tartásából, az elegáns kasmírstóla a válláról, s dédapám szívós reménye a szeméből? Nyolc hete eszi a rák a nagyit. Vagyis azóta tudjuk. Mi. Meg akarta tartani magának, de a fájdalom nem jó cinkos, legyőzte és elárulta.

Anyámból a keserves zokogás kínzó hangján tört fel a kétségbeesés, miközben az orvost hallgatta: vastagbél, máj- és hasnyálmirigy-áttétekkel. Néhány hét, két hónap, talán áprilisban is itt lehet még, ha lassabban zajlik, mint szokott. Szokott?! Megrázkódtam. Eszerint nagyanyám baljós kórképe nemcsak az övé, hanem valamiféle szokványos kombinációja az istenverte ráknak. A gyógyulásba vetett frissen összekapart hitem mákszemnyi darabkái a megadás kiszakadt zacskójának áldozataiként szóródtak szét, mielőtt még összekapaszkodhattak volna. Mert ha ez a „szokásos” menetrend a vég fekete kövekkel kirakott állomása felé, akkor a nagyi halálvonata is ezen a vágányon fut majd. Hírből már mind tudjuk, ezeken a kocsikon a vészfék nem üzemel. Az esélyeket firtatva az orvos már a kérdés alatt nyúlt anyám kezéért; remény helyett kapaszkodjon belé. Aprókat ingatva rázta a fejét oldalra. Nincsen. Se esély, se remény, se segítség, se idő. És kivétel sincs. A rák a nyerő. Csak egy út vezet a közeljövőbe, az átkozott beletörődésé.

Anyám a felújítás alatt álló tüdőgondozó mellé összehordott kőtörmelékre emlékeztetett, ahogy a januári tél nyirkos kórházudvarának hűvös padjain próbálta összeszedni magát. Sírtunk. Ahogy a tűzhelyen felejtett tej fut, úgy törtek fel a nagyanyámmal töltött gyerekkor képei, és mindegyik fel volt címkézve: „nincs többé”. Majdnem meg is halt, ott a padon. A nap közben útját vette egy másik világ felé, ahol nincsenek rákos betegek. Megijedtem, hogy nagyi az ablakhoz siet a naplementéért, és lelepleződünk. Nem láthatja, hogy már temetjük, virágok, zene és rokonok nélkül, egy kórházi pad alá…

 És egyszerre megértettem, még él. Két hónap, talán három is, hosszú idő a mosthoz képest. S mint aki majd holnap szakít, így ma, még egyszer, utoljára nagyon szeret; abban leltem vigaszom, hogy még nincs másnap. Anyám csak a holnapot látta. Reszketett. Hogy átmelegedjen, meggyújtottam a túlélés reménytűzét, és tervekkel tápláltam. Ha kitavaszodik, hozunk hóvirágot a nagyikának a sziklakertből. Becsempésszük majd Kajlát, a félfülű vizslakeveréket, aki nagyapám halála óta vigyázza őt. Áprilisban már alhat nyitott ablaknál, amit úgy szeret. Húsvétra sütünk sós kalácsot, és fújunk hímes tojást közösen. Délutánonként látogathatnák a barátnői, Joli és Gerda néni. 50 éve elválaszthatatlanok (a ráknak ez is sikerülni fog). Vasárnap délutánonként romantikus filmeket nézünk majd, így a heti egyszeri alapos bőgés is biztosítva lesz. És titokban szét-nézünk a férfi részlegen, keresünk a nagyinak udvarlót. Behozom az ékszereit, az opált, hogy úrinő legyen, s a nagyapámtól kapott szív-medált, hogy vele legyen. Vagy csak vigyük haza! Megöleltem Anyámat.
 
 - Menjünk fel!

Nagyanyám már várt. Nyolc hete van ugyanabban az ágyban, a stólája már talán nehezebb, mint ő maga. Ahogy a délutáni alvásból ébredt gyerek teszi, a tekintete naphosszat az ajtónál hagyott vékony nyílást kutatja. Vár valakire. A harmadik szobatársa is meghalt tegnap virradóra, de nem látok félelmet a szemében. Mást sem.

Már csak néhány kanál levesen él, azt is csak szebb napokon kéri. Februárban kelt fel utoljára, akkor még nem uralta minden mozdulatát a fájdalom. Különösen hűvös a március, sokat fázik, így ablakot csak ritkán nyitunk. Nyakig betakarva várjuk a tavaszt. Vékonyka karját csak akkor látjuk, ha Joli és Gerda néni itt vannak. Olyankor kislányok módjára sutyorognak, és fogják egymás szálkásra soványodott kezét. Néha az enyémet is. Vasárnaponként megmossák a nagyi haját, be is szárítják, szalonminőség. Kajlát nem hozhatjuk be, mert egy nátha is végzetes lenne, elvinné.

Néhány napja eltűnt nagyanyám illata a szobából. A hajában sem érzem már, hiába hajolok egyre közelebb, furcsa szag takarja tetőtől-talpig helyette. A betegségé. A nővérek máshol gyakorolják hivatásukat. Esténként tisztára törlöm csipától összeragadt szemhéját, hogy lásson, és kiitatom a melléfolyt lebbencslevest a kulcscsontja feletti mélyedésekből. Közben remélem, hogy lányka méretű válla két kútja között, a szívmedál mélyén nagyapám nem látja így őt, a nőt, akiért 80 km-t gyalogolt 1950 júliusában. És akit legalább 800-szor kért meg azért az egyetlen igenért.

Búcsúzóul a kórház ágylapjára meredve magamban nagyanyám gyönyörű nevét ismételgetem. Hová lett a chy a végéről? Hová lett a legyőzhetetlen méltóság sárgába hajló, aprócsíkos nyári kalapja alól? S az élni akarás kicsontozott fénye a szeméből?! Hová lettek az öröklött vonások az arcáról, a múlt a homlokáról, édes terhei a válláról, szépanyám régi bája a mosolyából, s nagyapám finom csókja a szája sarkáról?! Hová lettek családi ereklyéink? Talán az ott felejtett ágytál méltatlan bűze fosztott ki minket… Hazafelé, a kórház udvarán aztán hallom örökölt kincseinket tovacsordogálni a vaskos csatornafedél alatt.

Május van. „Szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán