Jelige: nem

Beküldte: admin, 2012-01-21 16:17:05  | Címkék: n

Akiket észre sem veszünk

„Hová lettek a családi ereklyék”[1] ebből a világból? Az egyik legnagyobb ereklye manapság a családi szeretet. Egyik család szenvedi az előtte lévő generáció jövőjét.
Azon a napon már a nap is betegen csüngött az égen fehér társaival, a tél miatt sápadt volt, vitaminhiányos sárga fogai, már messziről látszottak. Akármilyen forró, ez a hideg mégis képes kábítani. Abban a kívülről normálisnak kinéző házban olyan hideg volt, hogy szinte jégcsákánnyal lehetett csak törni a levegőt. Három sötét szoba, világos padlóval, rothadó deszkafalak rozsdás szegek pecséteivel, egy mellékhelyiség és egyéb nem is volt található a házban.

   Ha jobban kinyitjuk a szemünket, láthatunk a sarokban három cigarettázó húsz év körüli fiatalt. Itt élnek sokan, mégis magányosan, körülveszik magukat kívülről belülről a mérgező füsttel, mintha ebben akarnának megmelegedni. Négy lány érkezik, az egyik csont sovány társuk nagy hasa kilátszik a rongyos ruháján keresztül, fehér vattaszínben világít, a többiek is ugyanilyen rongyosan érkeznek, mindegyikőjük kezében egy szép tiszta zacskó, benne fehér porral, mintha csak a nyalókat éppen most cserélték volna le. A szoba kezdett megtelni víziókkal, nagyok és színesek voltak, fekete fehér foltokkal. Jajgattak szomorú sorsuk miatt. A dohány nem a legjobban laktató növény és mégis azt veszik. Egyikőjük a családját képzeli maga köré, ahogyan kinevetik jólöltözött emberek, barátai halottak, a kutyája halott, egy meleg kályhát lát már csak, körülötte ülő emberek nélkül. A gyufa barátságos fénye és az öngyújtó idegen lángja egyaránt bántják a szemét. Képek vetítődtek elé gyerekkorából, ahogyan a kövér nagymama balett-táncot tanított neki, pedig még lábujjra sem tudott már állni, persze csupán jó szándékból, és a születésnapi zsúrok, amikor mindenki őket ünnepelte, mindenki jó sokat ivott az ünnepeltre, aztán verekedtek és veszekedtek, egy-egy visítás még mindig éberen visszhangzik a fülében.

A hangok és képek összekeveredtek, egy farkas vonyításává alakultak át és szaladtak körbe-körbe a szobában. A vér besötétíti a világos padlót, majd egy újszülött visítása hasít bele a gondolatok körforgásába. Sírva jön a világra, így ünnepli első születésnapját. Átkozott hold, elhoztad a sötét éjszakádat, és az élet kényszeríti, hogy táncoljunk vele, ám az újszülött ezeket a körülményeket is észrevétlenül túléli. A fiatalok szemei fel-felvillannak a sötét szobában, pislákolnak, próbálják a reményt a felszínre tépni. Az anya szeme aznap aludt ki.

Az élet olyan akárcsak egy műtőterem: hideg fém asztal, a bőr melege rajta, a vonyító fájdalomra morfiumként hatnak a kellemes emlékek.

   Ebben a második gyerekben is megmarad az anyja emléke, talán az apjáé is, „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán