Jelige: napfeny

Beküldte: admin, 2012-01-14 22:32:16  | Címkék: n

Át/Változások

- „Hová lettek a családi ereklyék”[1] a vitrinből? – tűnődtem magamban, mialatt a jól ismert kertvárosi házunkban igyekeztem reggelit készíteni magamnak. Teljesen egyedül voltam a házban, a reggeli nap első sugarai besütöttek az étkezőbe. Tökéletes reggel volt, annak ellenére, hogy mind a szüleim, mind a testvéreim már korán elmentek otthonról, munka, illetve mindenféle más elfoglaltságuk miatt. A két nagyobb testvérem egyetemre járt, a húgom pedig épp érettségi előtt állt.

- Gyönyörű tavaszi nap – gondoltam, tökéletesebb nem is lehetne. Miután megreggeliztem, elmosogattam az edényeket, helyükre raktam őket, és kitakarítottam a szobám. A gyertyákat ugyanúgy nagyság szerint tettem vissza a komódomra, mint ahogyan mindig is szoktam, a ruháimat pedig színek szerint csoportosítottam, hiszen így könnyebb összeválogatni őket a reggeli rohanásban. A barna pulóvereket a beige színű felsőkkel rendeztem egy oszlopba, a farmernadrágoknak egy teljesen külön polcot szenteltem, a világos színű ingeket pedig a sötét szövetnadrágokkal  tettem egy helyre.  A kedvenc virágmintás blúzomat természetesen a megszokott helyére akasztottam, a bal felső sarokba. Szerettem, ha rendben találom a holmijaimat, ebben apámra ütöttem, aki ugyan talán túlságosan is rendmániás volt, ám megtanított minket arra, mi is a rend. Szigorú volt, mégis tudom, hogy nagyon szeretett bennünket.

A házban tehát magamra maradtam, ahol végül is minden a helyére került. Jobban mondva, majdnem minden. Az ósdi, dédszülőktől örökölt vitrin teljesen üres volt. Meglepett, hiszen néhány nappal előtte én törölgettem le az ereklyékről a port. És most nyomuk veszett.  Abban a pillanatban tűnt fel, hogy a vitrinnel szemben lévő cipőspolcon nem olyan sorrendben állnak a cipők, ahogyan azokat a nővérem előző nap elrendezte, ő ugyanis a mindig a szívárvány színei szerint tette sorba a cipőinket, és most össze-vissza hevertek. Szívem hevesen verni kezdett, megijedtem a más sorrendben fekvő cipők látványától. Elszaladtam a fürdőszobába arcot mosni, hátha csak a szemem káprázott. Azonban ott újabb kellemetlen meglepetés ért: a mindig fehér törülközők helyén most mindenféle színben pompázó fürdőlepedők lógtak, a szappan pedig zöld színű volt, holott, amióta az eszemet tudom, mindig is kék szappant használtunk. Izgatottan rohantam fel a szobámba, hogy megnézzem ott minden rendben van-e, bár nem volt tíz perce, hogy végeztem a házimunkával. Amint beléptem a szobába, olyan rettegés kerített hatalmába, amilyen csak a rémálmaimban szokott, amikor lihegve rohanok az engem üldöző lidércek elől. A gyertyáim nem csak a komódon várták, hogy valaki meggyújtsa őket, hanem a nagyság szerinti sorrendet egyáltalán be nem tartva álldogáltak a fali polctól kezdve a tévéállványig.

Kinyitottam a szekrényem, ahol a ruháim össze-vissza hevertek egymáson, a kedvenc virágos blúzom pedig két vastag kabát közt lógott a fogason, gyűrötten. Egyáltalán nem értettem, mi folyik a házban, miért nincs rend, és főleg azt, hogy ki vagy mi űzi velem ezt a kegyetlen tréfát. Úgy éreztem, kezdem elveszteni az eszem, ez a zűrzavar mindenfajta logikának ellentmondott. Legfőképpen pedig attól rettegtem, apámnak milyen magyarázatot fogok adni a a házban uralkodó káoszra. A szekrényem oldalán lévő tükörbe néztem, és megláttam magam, ahogyan kikerekedett szemekkel állok a szoba közepén, majd hirtelen, mintha délibábot látnék, a tükörben lévő arc kezdett elmosódni, engem pedig semmihez sem fogható rettegés fogott el, talán csak a halálfélelem lehet ennyire elviselhetetlenül fájó.

Ekkor felébredtem. Az ágyam mellett, a földön heverve. Kábultságomban még nem is dolgoztam fel ezt a zűrzavart, amikor hirtelen fák kezdtek kinőni mellőlem, és a körülöttem lévő magányos szoba egyszerre egy átláthatatlan, bozótos erdővé vált.  Menekülnöm kellett,  az életemért futottam. Ismeretlen erők üldöztek, egy más, új világba, az erdőn túlra. Apám már ott várt. Szemében fájdalom, mégis megértés és elengedés ült. 

Ezután újra felébredtem, immár a saját szobámban, és a családi fényképekről egyszerre mindenki rám mosolygott. Tudtam, hogy az értékek, amelyek szerint én is felnőttem, nemsokára már a múlt homályába vesznek, és hogy ez az átalakulás sok-sok csalódással, türelmetlenséggel és fájdalommal jár, ám a változás elkerülhetetlen. Talán az előző generációk értékrendje, szokásai, emlékei megőrződtek fényképeken, valamint kollektív tudatunkban, és tudtam, hogy a nem elfelejtett emlékek majd velünk maradnak, mert „szellemképüket az utódok őrzik.” [2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán