Jelige: muci

Beküldte: admin, 2012-01-16 18:15:22  | Címkék: m

Kárpitos kalapács és ezüstgyűrű

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? Kérdezném anyám, ha nem lenne notórius kidobáló. A fényképalbumot már kimentettem a lakásból, mikor azt mondta, nézzem át, mert ami nem kell, kidobja.
Míg én, mióta az eszemet tudom, gyűjtögetek, ő mindentől pillanatok alatt képes megválni. Én pedig hiszem, mert alkotó ember vagyok, hogy minden tárgy a kezem által újjászülethetik. Nem is bírtam sosem nézni a lomtalanítást, hányinger kerülget, ha a tárgyak halálát látnom kell.

Gondolataiban jár a múltban, bár történetei egyre inkább egy folytatásos telenovella történeteire emlékeztetnek, és már réges-régen nem azok a szörnyűségek, amelyeket a háború alatt abban a három koncentrációs táborban és utána az állítólagos szocializmusban, mint megfélemlített „pártigavonó” megélt, és amelyeket túlélt. 86 éves és keserű, mit neki családi ereklyék, amikor itt fáj, ott fáj, akkor már nem számít a múlt, amely szörnyűségeiből visszatértek, mert bizony ők azok, akik túlélték azt is meg amazt is. Elgondolkodtam, vajon a sors mit tartogat még számára, és sorstársai számára? Mondják azok a nők és férfiak, akik megérik a 80. életévüket, még sokáig élhetnek. Ugyanakkor, azt látom más ilyen korú idős embernél is, hogy már elengednék a gyeplőt. Mintha már csak a Teremtő kegyelme, vagy újabb csapása lenne az, hogy ők még minden reggel felébrednek, és este lefekhetnek, már a magány megeszi a létüket, elveszi a kedvüket, már csak az a beszélgetés a beszélgetés, ahol a panaszkodással felhívhatják magukra a figyelmet. Persze ott van még a betegségbe való menekülés, ettől remélik, hogy újra megtalálják őket, és felveszik velük a kapcsolatot reggeltől-estig lótó futó, megélhetést hajszoló gyermekeik és unokáik.
Pedig a ma történetei alkotják a múltat, minden perc, amely elmúlik, már a múlté, és napjaink másodpercei talán unokáink családi ereklyéié válhatnak majdan.
Mesélek, hát én anyámnak, ha felfedezek valami újdonsült dolgot, vagy sikereim vannak, vagy próbálom napi történeteim, unokái családi történetei, dédunokái fejlődési fázisainak részesévé tenni, amelyre a reakciója, hogy ő már kiesett az életből, és ő ezeket már nem tudja.
Hogy egy nappal azelőtt még én sem tudtam, már nem számít, hiszen akkor már érkezik az újabb panaszhullám, valakire, akit ismerek, vagy nem.
Így hát családi ereklyéink mindazok a dolgok, amelyeket életem során én annak neveztem ki. Egy-egy tárgy, egy-egy kedves történet, amely számomra ma is őrzi azt a melegséget, amelyet akkor éreztem, amikor ezzel megajándékozott a sors.
Apám már tizenkilenc éve halott. Számomra AZ EREKLYE; örökségem, három darab szerszám. Ez az enyém, de a családé is lehetne. Ha megsimítom, ha kézbe veszem, gyermekkorom kacajait, összekacsintásait, közös alkotásait érzem. Látom a babarekamiét, amelyet az instrukciói alapján készítettem, a detektoros rádiót, amelyen megszólalt a hang, a kártyázást, amelyet anyám annyira utált, és látom, ahogy a szánkómat húzza a centis havon, miközben műlába nagyokat kattan. Újra ott ugrál velem szemben egyetlen ép lábán a pingpongasztal másik oldalán, és kísér minket barátnőmmel a Szigetre, ahol kosarazunk, széttört lámpa csonkját használva kosárként. Látom göcsörtös kezét, érzem a simogatást, és a verést. A kárpitos kalapács gyönyörűsége a mesterien esztergált nyél, a kidolgozott áramvonalas forma, a szögkihúzó, a mini ütőfelület, mind-mind felidézi a közös perceket, amikor simogatásra mindig kész kezéből, a szögeket egyszerre a szájába lökte, majd egyesével, a nyelvével lökve, adagolta. És csak ütötte a ta-ta-ta-ta, majd az egyre gyorsabb és gyorsabb ritmust. Ettől az állandó fizikai erőkifejtéstől, és a spárgahúzástól vált a keze göcsörtössé, pedig belügyminisztériumi könyvelőként gyönyörű írással kimunkált kézzel rendelkezett, egészen addig, amíg születésem után el nem bocsátották a minisztériumból. A kárpitos disz-szegek gyönyörű sora egy-egy kiállításon ma is, nekem ékszerrel felérő fénnyel ragyog. Mindig szerettem végighúzni kezem a fényes domborulatokon, megnyugtatott az a szépség és a rend, amely fél, egy centinként, egymást követő fejekkel tárult elém. Még egy különálló szögkihúzó és egy spárgafeszítő eme becses örökség része. Ha előveszem
a farészükön már repedt, kiszáradt szerszámait, úgy látom magam előtt apám, ahogy a kisudvarban a fotel, vagy a rekamié makrancos rugóit kötözi, húzza, majd a spárga végét az ágykerethez az „u” szöggel rögzíti. Ez még a nagy újítás, az epeda korszak előtt volt. Én, mint kárpitos lány, sosem ugrálhattam ágyon, rekamién, vagy fotelban, mert mindig attól félt, hogy kiköszön egy rugó, átszakítván a dupla huzatot. (Ő nem tudta, amit én már akkor is, ha apám megcsinálta, sosem szabadulhatott ki makrancos rugó.) Persze, ha ő nem látta természetesen ugráltunk, hiszen ennél jobb szórakozás kevés volt, a mai gumiasztalok a közelébe se jönnek. Csak arra kellett vigyázni, hogy ismeretlen terepen ne játsszuk ezt, hiszen a rugó, mint szilaj kiscsikó, csak arra várt, hogy kiszabadulhasson, a szövetet átszakítva a friss levegőre törekedvén, ezzel ingyen végzendő munkát követelve apámtól, és büntetésbe taszítva engem.
Apám ezt hagyta rám, meg azt, hogy befogadó, segítő, mondhatni bizonyos helyzetekben „lúzer” lettem. Abban, pedig, hogy akkor se változzak, ha a világ így nem is mindig szeret, segít másik örökségem; dédnagymamám ezüst gyűrűje. Ezt a gyűrűt 12 éves koromtól kezdve, akkor se vettem le, ha a szakközépiskolai műhelytanár ujjunk leszakadási veszélyeivel fenyegetett.  A dédi volt nekem a MINDEN, az etalon. Anyám anyja, egyetlen élő nagymamám, körülbelül annyira volt kíváncsi rám, mint a hatos villamos. A dédi nevelte fel apámat, amikor a szülésbe belehaló nagyanyám helyét átvette. A dédi, akit nagyinak  hívtam, a mai napig nem tudom, mi volt a keresztneve, nekem az IGAZI nagyim volt, 82 éves korában bekövetkezett haláláig. A dédi fogadta apámat, amikor rokkantan hazaérkezett a munkaszolgálatból, ahonnan csodával határos módon menekült meg. Egy társa a kivégzést sebesültként túlélve, visszakúszott, és figyelmeztette őket, ők pedig a padlásra felkúszva, a létrát maguk után húzva, lapulva várták meg, hogy a németek elvonuljanak abból az ausztriai faluból, ahova őket „gyógykezelni” vittek. Ő segített átvészelni az időszakot, hogy a rokkant ember nem kellett a menyasszonyának, ő volt, aki elcserélte hatalmas világos lakását sötét, salétromos földszintire, mert apám mankóval nem tudott felmenni a másodikra. Ő volt, aki házasságkötésük után átadta nekik ezt a lakást is és szeretetotthonba költözött.
A dédi keveset mesélt saját életéről, szinte semmit sem tudtam, ma már ez szomorúsággal tölt el, sok történetre lenne szükségem, hogy apám gyermekkorát, és a dédi életét valamennyire ismerjem. A dédi csak engem szeretett hallgatni, ahogy énekelek, ahogy verset mondok. Az Öreg néne őzikéje volt a kedvence, ilyenkor az otthonban a többi néni is engem hallgatott és sok-sok mosolygós, simogatást és csokit kaptam ezektől az idős asszonyoktól a produkciómért, amelyet minden második vasárnap előadtam nekik. A dédi volt az otthon esze, így is ment el, én akkor 12 éves voltam. Nem tudtam, mi a halál, meg se mondták, engem csak a gyűrű érdekelt, hogy mikor kapom meg, hiszen nekem ígérte a kórházi ágyán. Sokáig mardosott a lelki ismeretfurdalás, gyermeki butaságom miatt, meg azért mert nem búcsúztam el tőle. Nem mondták meg, nem vittek el a temetésre. Óvtak. Így amikor megtudtam az igazat, a halálfélelem beköltözött az ágyamba.
Apám és a dédi jó pár éve fentről néz és vigyáz reám. Tárgyaikat, arcaikat, meséiket, megőriztem. „Szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán