Jelige: Momó

Beküldte: admin, 2012-01-21 16:07:59  | Címkék:

Citromfa

„Hová lettek a családi ereklyék”[1], a szentek és profánok, az első kis mag, amelyet még dédapám ültetett Erzsike méhébe, hogy aztán az áldott gyümölcs édes ízének hiányát tábori postai levelezőlapok panaszolják, kedves fiam csolkolak számtalanszor én még elég egéséges vagyok és jol érzem magam,a tőbit gondold el mert én úgy sem írhatom meg az újságra ne adj semit hű fiad Ferid, aztán évek múlva pá Krivácska, aztán már postás sem jött, csak a hír, dédapám fogságba esett Oroszországban, aztán ő is kitántorgott Amerikába, Erzsikének egyre keserűbb lett az édes gyümölcs terhe, a keresztlevélen hiába keresnéd a Krivácska nevet, így lett Esztike zabigyerek, az elemiben így csúfolták a háta megett, és Esztike fölnőtt, a fényképen párját ritkítóan csodaszép, és szelíd, monalizás mosolyától nem tudok szabadulni, szomorú a szeme, és nem kérdeztem meg tőle soha, volt-e szerelmes, akkor még nem tudtam, hogy kérdezni kell, hogy mit kell kérdezni, ezt bánom leginkább, nem a töpörtyűs pogácsa receptjét, aztán fekete lovon jött érte a herceg, egy sírásó hozta Szent Mihály lovát, a keresztény temető kapuőreként szerette a bort, Esztikébe magokat ültetett, a sírásó szerette Esztikét is, libát nyert neki ultin a kocsmában, erre volt a legbüszkébb, mert Erzsike is látta, hogy való valamire, nyulat is nyúzott, együtt éltek egy szolgálati lakásban a Duna-parti nemaszfaltos utcában, Mária oltalmában gondozták a zsidó temetőt, nem volt semmijük, Erzsikének csak az emlékei, régen szakácsnő volt egy pesti zsidó családnál, a cselédek ura, vezette a háztartást, néha kapott valamit, a lakomák ízeit megsárgult füzetlapok őrzik,ereklye? aztán valaki mondta neki, hogy nálunk is megterem a citrom, csak ültessen el ő is egy magot, a cserépben szépen nőtt a fácska, citromfácska, évek súlyától görnyedtek gyökerei, ezer levele nőtt, törzse az égig nyúlt, kiskondások-kiskirályfik-babszemjankók sétáltak ágain, kacsalábon forgó paloták, sárkányok súlyától izmosodott, sietett a nyárfák után, amelyek a zsidó temetőt őrizték, de nem termett rajta egyetlen árva citrom sem, hiába simogatta Erzsike szeme, andalította Erzsike becézése, hiába szívta a kútból vödörben cipelt vizet, mert nem volt fürdőszoba, csak konyha, benne sámli, lavór, sparhelt, akkor még nem éltünk csövek között, az utcáról hordtuk a vizet, szép, fehér, zománcozott vödörben, kék szegéllyel, tengerhullámmal a peremén, mert volt egy csúnya veder is, a kamrában, fekete, semmiresemjó, kicsorbult, girbe-gurba szélű, mert télen, amikor csúszott az udvar, és kipróbáltam, tényleg odaragad-e az ember nyelve a hideg kilincshez, és tényleg, de a csípős fájdalomtól megijedtem, és még időben visszarántottam a nyelvem, úgyhogy mégsem ragadtam oda, és éjjel sötét volt az udvaron, és fáztunk a budin, meg ki szeret télen, sötétben, amikor minden más, mint ami, a temetőtől csak deszkakapuval elválasztott udvaron, ha célirányosan is, de egyedül sétálgatni, akkor a fekete vederbe pisiltünk a kamrában, de az is hideg volt, amikor hozzáért gyerekfenekem, féltem, hogy örökre odaragadok, de a szükség nagy úr, és mindig nevettünk, amikor reggel kiöntöttük a családi ereklyét, mert tulajdonképpen semmink nem volt, és mert egy ágyban aludtunk,dédi, mama és én, és mindenünk összeadódott, a lélegzetünk, az álmunk, a kipárolgásunk, a szükségünk, és akkor már Szent Mihály lova vitte el a sírásót, de még előtte összeszedte az a galád jóember a lócitromot az udvaron, mert lovas szekér hozta a tűzifát, a lovak nagyok voltak, én pedig pici, gőzölgött a sok citrom a porban, a szódát is lovak hozták, meg nyáron a jeget, aztán a sírásó berontott a konyhába, hogy jöjjön, mami, termett a fája,és Erzsikét elfogta az izgalom, a mindig fejedelmi Erzsikét, aki cselédeknek parancsolt a pesti polgári lakásban, akinek tartását a 80 év sem görnyesztette soha, aki úgy ment el, hogy hűlt helyét találtuk a kórházi ágyon, akinek urnáját abból a temetőből fogják kiebrudalni, ahol a sírásó őrködött, szóval Erzsikét még soha senki nem látta felpattanni a székről, csak aki snapszlizott vele a konyhaasztalnál, ebéd után, Erzsike szinte sietett a kis citromfához, melyen királynőin himbálózott egyetlen, hatalmas, igencsak érett lócitrom, amelytől nem lehetett elvitatni jellegzetes illatát sem, teljes pompájában, fenséges egyediségében, megrészegülve a magas pozíciótól, melybe lócitrom talán soha nem juthatott még (?), a kis fa legfölső ágán, lágyan hajladozva a szélben, megdicsőült mosollyal fordulva Erzsike hirtelen megráncosodott, Esztike ijedségtől huncut és a sírásó elégedettségtől kicsattanó arca felé, akik után talán nem is maradt semmi, ami ereklye, hacsak én nem, hogy írhassak egy 4500 leütésnél (szóköz nélkül)nem hosszabb kis történetet a kegyelet oltárára, és melynek utolsó gondolata: „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán