Jelige: mirtusz

Beküldte: admin, 2012-01-11 01:14:48  | Címkék: m, lájkverseny

Ajándék

„Hová lettek a családi ereklyék”[1] a könyvtárszobából? Döbbenten állt a jól ismert pamlag előtt. Antik darab volt, bordó huzattal, szatén díszpárnákkal. Emlékezett rá, mikor iderakták. Jó érzés volt, hogy leülhetett az ide betérő, és kényelmesen tudta csodálni a falakon függő festményeket, tanulmányozni a polcokon sorakozó díszes kiadásokat. De most a polcok üresen tátongtak, a falak csupaszon szégyenlegtek. Nem akarta, hogy tudják, itt járt, de így most muszáj bemennie a nagymamához. Sarkon fordult és leszaladt az emeletről. Megállt a lépcső alján, hallgatózott. Csend volt, mint mindig, nagymama valószínűleg szunyókál a fotelban. Csendben, hogy ne ijesszen rá, lenyomta a kilincset. A megszokott derengő félhomály helyett verőfényes napsütés fogadta. Becsukódott mögötte az ajtó, de meg sem hallotta. Csak állt ott, és számolni kezdett. Hány éve is? Mikor is volt, hogy utoljára itt járt? Talán hat, de az is lehet, hogy hét éve. Nagymama akkor már hetven éves volt, hogy is nem gondolt erre? De miért nem szólt neki senki? A falnak támaszkodott, és nyüszítve sírni kezdett, ahogy eszébe jutott a barna míves bőrkötésű könyv, vastag megsárgult lapjaival. Sosem látta nagymama kezében, de időről-időre egyre több írás és rajz foglalta el lapjait. Hogy szerette nézegetni, mikor még olvasni sem tudott! És a rajzok; miattuk járt be rajzszakkörre a mogorva Elza tanárnőhöz.

Meg kell találnia azt a könyvet. Beszélnie kell az apjával. Mélyet lélegzett - egy harminchat éves nő nem félhet az apjától! Lassú léptekkel elindult a dolgozószoba felé. Látta maga előtt a mélybarna diófa íróasztalt, ahogy apja fölé görnyedve dolgozik. A kis lámpa fényében nap nap után csak ült ott, magába roskadva, dühösen, kétségbeesetten. Pedig milyen jó lett volna az ölébe ülni! A vállába fúrni az arcát, és belesírni elvesztett anyja miatti fájdalmát! De csak egyszer volt mersze benyitni, azután már csak a kulcslyukon keresztül figyelte tovatűnő érzelmeit. Most lesz mersze, most benyit. Akarja azt a könyvet. Lenyomta a kilincset. Benyitott. Többen voltak a szobában. A földön mindenütt szinte plafonig könyvek hevertek. A falnak támasztva festmények, rajzok, egyéb csecsebecsék. Minden itt volt. Ismeretlen emberek nézegették, fogdosták a holmikat. Meglátta az apját. Két férfival beszélgetett a sarokban, mondanivalójába merülve magyarázott. Fekete zakóját fekete bársonyszalag húzta. Nem sokat változott. Mélyebben szántották az arcát az árkok, s hajlottabbnak tűnt talán a háta, de a szeme most is ugyanolyan bársonyosan csillogott. Hirtelen észrevette őt az ajtóban. Megdermedt körülötte a levegő. Pár pillanatig azt hitte, idejön hozzá, megöleli, s beszélgetni kezdenek. De mintha csak képzelte volna, apja folytatta a beszédet, keze újra a levegőbe lendült, és tovább magyarázott. Láthatatlan vagyok – kerítette hatalmába az ismerős érzés. Hányszor járt-kelt így ebben a házban, hogy elfelejtette már ezt az érzést. S itt van megint, bár ezt most egyáltalán nem bánta. Bátran nekiindult, hogy körülnézzen. Ekkor akadt meg rajta a szeme. A mélybarna diófa íróasztalon volt. Ott feküdt ismerősen, titokzatosan. Mintha valami ősi rúna védelme alatt állt volna, senki nem volt a közelében. Rá sem pillantottak. Odalépett, végigsimított bársonyos borítóján, meggyűrött gerincén. Kezébe vette. Elindult az ajtó felé. Visszanézett, az apjára, a múltjára. Az apja ugyanott állt, beszélt, magyarázott. Aztán egy pillanatra elhallgatott, az ajtó felé nézett, biccentett, s mintha mosolygott volna. – Képzelődöm – mormolta maga elé, miközben kilépett az utcára.

A lánya már aludt, mikor hazaért. Készített magának egy teát, és bekucorodott a fotelba. Eddig ölelte a könyvet, most középtájon felütötte. Liza születésekor készült fotók voltak beragasztva, rajzokkal és adatokkal kiegészítve. Ennek épp tizennyolc éve. Holnap fogja megkapni ezt a könyvet a születésnapjára. Tovább lapozott; születésnapok, ünnepek, anekdoták, kirándulások, utazások, betegségek, halálozások, minden, ami hosszú évek alatt történt a családjukban. Becsukta a könyvet majd kinyitotta az első oldalon. Egy levél csúszott ki félbehajtva. Szétnyitotta. „Drága Lizám! Felnőtté válásod alkalmából fogadd szeretettel ezt a könyvet. Nézegesd, olvasd, aztán majd írd. Tudod, nem számít a harag, a büszkeség. A család a fontos, és a szeretet. Belénk íródott elődeink sorsa, és „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]”

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán