Jelige: mirha

Beküldte: admin, 2012-02-04 18:50:43  | Címkék: m

A hamvaiból feltámadó főnix

„Hová lettek a családi ereklyék”[1], a levendula között őrizgetett csipketerítők, a kackiás bajuszú férfiakat, a nagy, fekete fejkendős, komor asszonyokat ábrázoló fotográfiák? Szinte minden eltűnt az ötvenes években, a kis híján az egész falut elpusztító nagy tűzvészben.

Egy sztahanovista, bár teljesen részeg traktoros dobta el óvatlanul a parázsló csikket aratás közben. Eleinte csak a mező lángolt az augusztusi szárazságban, este lett, mire a tűz elérte az első, pitvaros parasztházakat. Megkongatták a román kori, sokat látott templom nagyharangját, de hajnalra a füstös képű, kétségbeesett emberek körül csak egy tucatnyi, elfeketedett falú ház maradt talpon, meg az isten háza.

Évek teltek el, mire újjáépítették az osztrák határ menti falut, de a családok abban az időben még számíthattak egymásra a bajban, megosztották egymással szűkös hajlékukat, és szorgosan látogatták Isten tágas otthonát.

Boldizsár papa és Lujza mama a nehéz, csatos bibliát, és Lujza mama leánykori kézimunkáját tudta kimenteni a régi házból.

−   Az első gobejlínem vót, a szemem majdnem kifótt, mire

megcsínáttam, nem hagyhattam ott – szokta mondogatni.

     Valóban kivételes darab volt, egy hamvaiból feltámadó, zöldaranyban játszó főnix madarat ábrázolt, gyönyörű, szecessziós aranykeretbe zárva, bármelyik nagypolgári család nappalijának méltó éke lehetett volna.

     Lujza mama módos parasztcsaládban nevelkedett, megtanították hímezni, csipkét verni, gobelint varrni; mindenre, amire szüksége lehetett egy jó házassághoz. Egész életében szenvedélyesen kézimunkázott, a népes család minden tagját ellátta remekműveivel. Bárhova is mentünk látogatóba, a falakon felismertük Lujza mama keze nyomát, színes fonalgombolyagokkal játszó cicáit, a holdvilágot ábrándos szemekkel bámuló szarvasait. Engem szeretett legjobban az összes unokája közül, nekem egy tarka tolldíszes indián törzsfőnököt hímzett, aki évekig figyelt szigorú sasszemével a szobám faláról, nem kevés nyugtalanságot okozva.

     Halála után a hagyatékon osztozkodó család jobbnak látta kifesteni az eladásra váró házat, mert neki régóta nem volt sem ereje, sem kedve megtörni a mindennapok ritmusát, és karban tartani a Hanság tőzeges talajára sebtében épített, repedező kockaházat.

     Már nem emlékszem rá, melyik unoka ejtette le a főnixet, csak az aranyozott keret tompa reccsenése visszhangzik a fülemben, amikor a földön összezúzódott. A megsárgult, más időkből való cédula magától csúszott ki belőle.

−   A háború után a Lövölde téren találkozunk – olvasta fel

döbbenten egyik unokatestvérem.

Kérdően néztek rám, a mi családunkból rajtam kívül senki sem lépte át a megye határát, én voltam az egyetlen világlátott ember, még a fővárosba is eljutottam.

−   Hagyjátok, ez a kép nem a miénk. A festés után itt hagyjuk.

Fáradtak voltunk, sietnünk kellett, hogy mindent rendben

hagyjunk az éjszaka beállta előtt. Mindegyikük több gobelint is őrzött Lujza mamától, amiket most, a gyászidő letelte után, sietősen hordtak fel a padlásra. Senki sem kérdezte, miért bámultam üres tekintettel magam elé, a kimerültségre fogták, a feltoluló emlékek súlyára, vagy egyszerűen nem érdekelte őket.

A házat a főnixszel együtt adtuk el.

Hosszú időbe telt, hogy álmatlan éjszakákon ne gondoljak Lujza mamára és a főnixre, a súlyos családi titkokra, az egész életen keresztül ismételt hazugságokra. Én elfelejtettem őket, de „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán