Jelige: mezei pipacs79

Beküldte: admin, 2012-02-01 14:27:36  | Címkék: m

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
azok a régi szőlőlugasos nyári esték,
kandallóban elégetett hideg téli mesék?
Mindünk szívének oly becses szelencék,
zsibongó gyermeki csöpp léptek,
macskaköves utcabál, templomi búcsús fergeteg.
Falusi kemencében sült házikenyér illatfellege,
megtelik-e újra az aratás búzaserlege?
Hétpecsétes titkaink mára szétszéledtek,
vajh milyen juhász tereli haza őket?
Hol leledzik a közösen átvirrasztott
éjszakák kallódó aranymécsese,
s fellobban-e még a családi fészek melege?
Nyílik-e tisztaszobánk ajtaja, ha lelkünk
mentsvárként kopogtat rajta?

Ott benn az oltáron ősi szeretet őrlángja honol,
s e szent helyen minden családi kincs ereklyeként trónol,
mégis szolgálva békebeli jogarral bennünk lélekhidat ácsol,
mélyen a szívben múltat s jövendőt összekötve,
csipke-szárnyú ünnepi harangszó kondul,
s emléküket felidézve az örökidő kitárul:

Feltámad az ódon szoba minden porhanyós zeg-zuga,
ó bár magammal vihetném csigaházként bárhova.
Állok pont ott ahol kikopott a szőnyeg,
tán a lyukon magam is a régmúltba szendergek.
Dohos levegő hív időutazásra, matuzsálemi hívószóra
parancsként megáll a siető kakukkos óra.

Már látni a letűnt dicső világ elveszett darabkáit,
mozaikos jellemvonások reám hagyott barázdáit.
Háborús sérülés sajgó karca, miért szeretném,
ha magam is hadviseltté válnék általa?
Belém nő családfám gyökér-terebélye,
mint minden földi gond menedéke s egyazon név alatt
körbeölel, hangokkal ültetett veteménnyel.

Nagypapa sziluettjében pipafüst indázik,
parkettán ragadt csoszogással vitázik.
Amott drága nagyanyám arcát bevilágító lámpabúra,
miért látom őt még most is ülni alatta?
Arrébb néhai „tündérkeresztanyám” varrógépe,
mely elfeslett ruhám kiigazítja,
bárha nem vagyok hivatalos bálba.
Némán szól hozzám arcvonásaik öröklött hangja,
s szemeik által formált világkép,
mint iránytű marad bennem mérték.
Elmémben további tarka életképek
szivárványos itatója játszik,
patakban lúgozott paplan altatója
legendákat gőgicsél, s közben dédapám
cséplőgépe motorzajként regél.
Antik lett a faragott bot, mely
most egymagában hazatámolyog
s én sántítás nélkül is nyomdokában járok,
hisz ezzel bárhonnan hazatalálok.
Rókakucsma- dédi módra, tán
viselve magam is ravasszá válok általa?
Eltörölt nemesi címek, elkártyázott amulettek,
kiváltatlan zálogjegy, még mindig bosszúsan sistereg!
Megszegett ígéretek,becsület lovagjaként
értetek megyek: vendetta, vendetta, vékony jég
ez a beretva, beretva!
Minek is soroljam: gyűlik, gyülemlik
a felmenők felhalmozott kálváriadombja,
jaj csak ne magam legyek kakas rajta!

Végül majd elfeledem:
Sarokban egy falba fúródott repesz,
mely nem torkollt halálba,
így méltán sorolandó ő is eme leltárba.

Ó volna még, volna még sok minden,
mit el nem szabad soha feledni,de több már
nem fér el, mit markomból el tudok engedni.

Idővel minden emlék küldetése beteljesül,
s felettük vérrel koronázott utolsó szó jogán
a jövő nemzedéke ítélkezik, s az enyészet ellen
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán