Jelige: mesztic

Beküldte: admin, 2012-01-17 13:13:09  | Címkék: m

Otthontalanul

„Hová lettek a családi ereklyék,
a be nem vett orvosságok…”[1] 
És megint szaval, az eszem megáll, hogy az embernek egy nyugodt pillanata nincs! Hát nem érti meg, hogy én itt dolgozom?! Komoly, súlyos problémák feszengenek a papíron, nem viccből zümmög az az írógép, az emberiség üdve…
Ő meg csak fel-alá, mint az idegzsába, nyitott szemmel, mégsem látva, szobáról szobára csoszog, és szaval!! Hangja, mint az évektől beszáradt, már csak karcolni jó tinta, egyenetlenül árad a kis lakásban. Valahogy így szólt az a régi gramofon is, hol erősebben, hol gyengébben, a dédapámé volt, isten nyugtassa, nem tudott tőle megválni, én meg az első régiségkereskedőnek… Ehh…
„… hozzáidomult
pamlagdíszítő oroszlánfejek?”[2]

-    Hagyja már abba, az ördög vigye el!
Hiába, süket szegény. Ezért is mondja olyan hangosan. Hogy visszaérjen hozzá, kapjon valamit önnönmagától, de már nem olyan zengőn, mint hajdan, ez megijeszti majd, és megint nem mondja végig, és zaklatott lesz napokig…
A szentségit neki, hogy nem tudott valami csendes bolondériát találni magának, hogy nekem is nyugtot hagyjon, miközben én itt az emberiség üdvén…
„… felejtett
Máli néni, a szép…”[3]
Hát van ennek értelme?! Hiszen fáj, persze, én is emlékszem, de azt önkínzással kell?! Neki már csak az emlékek maradtak…
És így kell emlékezni?! Rendes öregasszonyok aranyszegélyes képkereteket simogatnak, csipketerítőre rakosgatnak a komód tetején, albumok, ékszerek, régi ruhák felett sóhajtoznak elrévedve…
De legalább halkan, az isten verje meg! Igaz, neki egyik sem maradt…
Mi értelme hát felemlegetni?! Mert igenis felemlegetés, minden egyes sor szemrehányás, hogy a sors elvette tőle, akiket szeretett, sorban, csak én maradtam,
- Ugye, Jocikám, jól megleszünk mi itt ketten? Ez a világ legbékésebb helye, kisfiam…
- Nem, anyuka, a fene beleessen, nem leszünk itt, mert itt élni nem lehet, ekkora házat őrület fenntartani, jöjjön, pakoljon már, hát miből fizetném én ezt, fogja azt az istenverte bőröndöt, ne bőgjön, még azt hiszik az emberek, hogy bántottam!!
… aztán én meg elvettem az emlékeit, otthonát…
- Csak a versek, a szavak maradtak nekem, kisfiam, ezt nem veheted el, kidobtad mindenemet, megbocsátom, elkótyavetyélted a múltunkat, most hát mit akarsz még?
„… sütöttek tévedésből?
Hová lett a hascsikarás…”[4]
Tényleg elvettem, eladtam. Hogy éljünk valahogy. Hát tudhattam én, hogy neki ez nem lesz élet? Tudnom kellett volna…
Az emlékeket, ahogy a levendulaillatú leveleket, eltüzeltük azon a télen. A bútorokat, tükrös fényüket, az évek munkáját, gyönyörködését, ábrándjait is pénzre váltottuk. De hát itt van a lakás, a fedél a fejünk fölött, külön szobája, de sosincs ott, aludni is alig lehet betuszkolni…
- Nem bírom én ezt az új-szagot, Jocikám, olyan idegen, és a színek is olyan erősek!
- Persze, anyuka, mert itt minden csupán húsz év előtti, sem nem olyan dohos, sem nem olyan fakó, mint a maga 150 éves kelengyéje, kincset érő megörökölt bútorai!
… amiket igenis eladtam, elcseréltem, hogy ebben a kis lakásban valahogy…
Hát kinek magyarázom?! Hisz igaz minden kimondott és kimondatlan panasz! Amit megtarthattunk volna, lett volna helye is, nem került volna semmibe, attól is megszabadultam…
- Csak előre nézek, igenis, nem ránt vissza a posványba az emlékezés, hogy szegénység, és a szépségei, hogy voltam elégedett és kisgyerek akkor, de most professzor, és a világot jobbá… Az utolsó esélyem, hiszen 52 évesen hova már, nem ránt vissza akkor sem!!
- Miből építenéd a jövőt, ha múltad építőkockáit elherdáltad már, kisfiam?
„… a lényegesebb aranyköpések
élethű viaszmásolatai?”[5]
A szavak nem segítenek, kérésre nem. A nem jó helyen, nem jó időben nem hoz enyhülést…
Istenem, mit tettem?! Magammal, s ővele?! Hogy is képzeltem, mire is gondoltam, az ember nem puszta gyakorlat és józan ész, ha szeretné, sem lehet, és én pedig erőszakkal, és eltéptem, kivájtam, hogy csak előre. Istenem, mit tettem?! Jóvátehetetlenül, végérvényesen, visszafordíthatatlanul, és így gyötröm majd a halálba hajdan-szép, erős édesanyámat!
(Ahogy kirúgom a széket magam alól, épp hallhatom, ahogy a hangja elfullad, ahogy a sírás, ami már az én torkomat is marcangolja…)
-    Ne sírjon, édesanyám, jövök már, segítek!
Hadd fogjam meg reszkető kezét, kimondani úgysem merem majd, de nézzen a szemembe, olvassa a szívemből, hogy sajnálom, hogy könyörgöm, bocsássa meg!!
Két évszázadnyi tengermély fájdalom, sziklasúlyú emberi sors alatt roskadunk, ketten immár. Soha jóvá nem tehetem, de legalább itt leszek, itt vagyok, ha mást nem, hát befejezem maga helyett, vagy fejezzük be együtt, a ma éjjeli nyugodt álmokért, és holnap, és holnaptól mindig újrakezdjük, ígérem…
„… nem használható
szellemképüket az utódok őrzik.”[6]

[1]-[6] Kálnoky László: A kegyelet oltárán