Jelige: Még mindig itt vagy

Beküldte: admin, 2012-02-02 23:17:43  | Címkék:

Még mindig itt vagy

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? Egy száraz fa törzséhez nyúlok. Végig húzom, a kezemet a barázdák között a másikkal az arcomat simogatom. Elmosolyodom, érzem a hasonlóságot. Ahogy ez a fa megvénült úgy öregedtem vele én is. Ez a fa sok évet megélt, rengeteg emléket őriz nekem. Az őszi illat megült a tájban. A tekintetem a többi fa felé fordítom. Dicsőséges lombkoronájuk a megszokott színekbe öltözött, néhány levelük tovább élt a talajon. Néhai kedvesemet idézte vissza a táj. Ennél a fánál melyet már ölelek, találkoztunk először, ide szervezte minden összejövetelünket illetve randevúnkat. És itt esküdtünk meg e fa alatt. Oh, kedvesem… Tudnád, hogy repül az idő. Mintha tegnap lett volna közös életünk, a nyári ködben születünk és nevelkedtünk s meglepetéssel teli dicsőséges napok voltak azok melyeket közösen tölthettünk. De el kellett menned kívántam, hogy oly egyszerű legyen, magamra nem is gondoltam. Mert egyedül hagytál az életemhez kötve, de egy darab itt él bennem, nem hagy egyedül a nehéz napokon. Ezeket az időket nem törölhetjük csak úgy el, a mindenem te vagy kedvesem. Hol vagy, bár bárhol lehetsz szívem nagyot dobban mikor rád emlékezem. Bár itt lennél mellettem, fognád a két kezem. A szemeid tisztasága, az elbűvölő mosolyod még mindig kísért az álmaimban, elveszi az élettől való józanságom, de mindig felébredek és rájöttem, hogy az édes, soha nem volt ennyire keserű. Sajnálom, de ezek a sebek túl valódiak, soha nem gyógyulnak be többé. Itt viselem őket a mellkasomban, minden lélegzetvétel fáj itt belül, csillapíthatatlan a szomj mely szerelmedet követeli. A simogató kezeidet, s a kedves szavakat mely csak tőled lehetett a legszebb minden vasárnapi reggelen. Még a hosszú évek távlatából is nehéz elhinni, hogy elmentél. De az évek alatt sosem volt ennyire erős hiányérzeted. De most hogy ismét itt vagyok a számunkra szent helyen rátaláltam az ereklyére, visszahoztak hozzám. A szél felerősödik, körül ölel. Mégis itt vagy szerelmem? Érzem a fa sírását, látom, ahogy táncol a szélben. Lángol az arcom, hogy lehet ennyire gyerekes a félelmem, hogy a boldog képek most könyörtelenül keserűségbe burkoltam. Arcomat végig szántották a könnyek nem bírom elviselni, hogy így kell reám tekintened. Megnyugvást hozott a gyermeki hang, megcirógatta a fülemet. Az angyali gyermeki arc sietve közeledett felém. Arca aggodalomba húzódott a kabátomhoz kapott és szorosan átölelt. Lassan letérdeltem hozzá megfogtam bársonyos arcát és felém fordítottam. Nem kedvesem… nem tűntél el nyomtalanul. Itt élsz. Látom a szemei csillogásában, a fitos kis orrában téged fedeztelek fel. Már az első találkozásunknál tudtam, hogy visszakaptam az akaratlanul elfeledett érzést. Az én kis unokám hozta vissza nekem a boldogságot az életembe. Megfogtam kis kezét és szavak nélkül elindultunk haza. Nem kérdezte mi bánatom oka, már meséltem neki e helyről. Visszatekintettem a fához és már tudom… az eltűnteknek „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán