Jelige: Másodszor

Beküldte: admin, 2012-02-06 22:46:23  | Címkék:

Nemhiába

„Hová lettek a családi ereklyék”[1] Csak az ibolyamintás leveses tál van itt, amit még ’32-ben kaptak mamáék nászajándékba. És a többi? Mártinál lehet, vagy a régi házban, valahol a lomok között? Egyszer talán rendet tehettünk volna, lekönyvelve a múltunkat, ki tartozik, ki követel. Akkor most, ennél a szánalmas számvetésnél nem felejtettem volna ki semmit.

Ezek a tárgyak túlélnek mindenkit, az otthonom nekik csak ideiglenes állomás. De ti, anyám, ott lapultok mindegyikben, így talán lett volna kapaszkodóm, ahogy a doki mondogatja, ha már magamba nem tudtam megkapaszkodni. Átnézhettem volna még egyszer a leveleket, a fényképeket, minden tanúskodó iratot. Azt hittem, már mindent értékeltem, de a múlt kimaradt, és most újra ítélkezhetek, összegezhetek, ki tudja, meddig. Pedig reggel még úgy ébredtem, hogy ma meghalok. A terveim szerint. A gyógyszerek már startra készen, a pia mellettem. Hónapokig kerestem valami maradandót, ami be tudja nekem bizonyítani, hogy érdemes tovább csinálni. Nincs gyerekem. Nincs társam. Nincs munka, érzék, tehetség. Nincs ambícióm, nincs hitem. Reggel kenyér tejjel, délben kenyér sörrel, este kenyér vízzel. Minden nap azt keresgéltem, milyen célhoz vagyok én eszköz? Mért érdemes egy ilyen lelki nyomoréknak erőlködnie? Nem találtam semmi választ, semmilyen maszlagot, ami átlendített volna. Erre tessék! A múltat nem kihagytam? Ha végignézném újra a tárgyakat, amelyek elkoptak, mire én felnőttem, talán megéreztem volna valamit. Nagyapa évekig írta minden nap a vízállást… Hol lehetnek a füzetek? És mama hímzett asztalterítői, amiket csak karácsonykor tettünk fel? A bizonyítványok, a hivatalos papírok, amiket gyerekkoromban évente egyszer rendbe kellett tennem, ne legyen olyan rumli a fiókban? Hányszor végigolvastam őket, én voltam a kém, akinek titkos összeesküvésre kellett rájönnie… Mama ’73-ban eltemette papát, majd két hónap múlva felvett 30000 forint kölcsönt… Mért akart végre fürdőszobát? Elképzeltem, amikor először kádba léphetett… Ha nagypapa hazajött a napszámból, neki elég volt a lavór? És hol van a balerinás zenélődoboz, amit anya kapott elsőáldozáskor? Mártinál? Minden szanaszét, a trehányságom árát most fizetem.

Mennék hozzátok, drága anyám, apám, otthonkaszagú nagyanyáim, kérges kezű, káromkodó nagyapáim. Kevesebb ránccal érek majd oda, mint ti, de nekem ennyi elég volt. Valamelyik nap meghalok, talán holnap. Vagy holnapután. Mára terveztem, de haladékot ad a bizonytalanság és a szégyenérzet. Mit fogtok szólni, hogy magamtól jöttem? És ilyen hamar? Már hallom is a krákogásodat, nagyapám, mindig ezzel jelezted, ha fontosat akartál mondani. Elfordulsz. Aki önként megy a halálba, szánalmas gyönge ember, mondtad. És te, anyám? Fogsz örülni, hogy végre ott vagyok? Nem baj, hogy eddig volt a menet? Tán meg sem ölelsz. Kiszálltam, magamtól, idő előtt… Szégyent hozva rátok. Eddig nem volt ilyen, a családban mindenki akart, tett és tudott, küzdött és remélt. Én nem. Meg tudjátok ezt bocsátani? Látjátok, rátok nem is gondoltam, csak magamra, a rohadt magányomra, pedig itt vagytok szanaszét. Tálban, levélben, terítőben. Mért nem kérdeztem meg soha anyám, hogy bírtad túlélni azt, hogy amikor letetted a konyha közepére a leölt tyúkoknak való forrázó vizet, a kétéves nővérem beleesett, és másnap meghalt? Honnan volt erőd nap, mint nap apám elé tenni kedvenc levesét, miután megtudtad, hogy szeretője van? Nagyapám, te, aki nagyreményű focista voltál, hogy bírtad túlélni, hogy a háborúban fél lábbal megnyomorítottak? Honnan merítettetek újra és újra? Nekem nincs tragédiám, mégis menekülnék. Erre most ez a szégyenérzet nem hagy nyugodni, és nem hagy meghalni se. Végül még pakolhatom vissza a gyógyszereket. Már hallom is nagyapa nevetését, mama izgatott csoszogását esténként a tévé elé. Anya dúdolgat mosás közben, sörrel tisztítja a fikuszt, apa morog, a drága sör. Kend a hajadra, és anya kente. A ragyogásért.

Láncszem vagyok. Nem apa, de nagybácsi, keresztapa, utód, rokon, családtag. Mért akarnék kiszállni? Az a szerepem, hogy továbbgondoljam, továbbéljem, amit ti hátrahagytatok… Őrizzem magunkat, ameddig kell. Mindannyian őrzők vagyunk, és most már szégyellem, hogy ki akartam szállni, nem akartam ápolni, kiszínezni, megírni, cipelni, továbbadni a lényeget, ami minket családdá tett: az emlékezést. Pedig mindnyájan az emlékekből merítünk, és abban bízunk, hogy „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán