Jelige: marcialo

Beküldte: admin, 2012-02-03 00:17:12  | Címkék: m

Akvárium

„Hová lettek a családi ereklyék”[1], mert világraszólóság ez, hogy ide csak bejön minden, hogy  megvarródjon, kifestődjön, restaurálódjon. Ott van a kezükben, szállnak be velük a liftbe, aztán mikor jönnek visszafelé semmi,  csak lóbálják a kezüket idétlenül, majdnem el is esnek, hogy már nincs nekik mibe fogódzkodni.  Itt valahol a kutya nagyon el van ásva, impertinencia ez, barátom, impertinencia!

Csak rángatom a vállam, meg az jut eszembe, hogy  punci.  Gurgulázom le közben a sört és nem nézek Bambira.  Dumáljon. Különben meg én is sokat törtem rajta a fejem. Hogy mi megy itten tulajdonképpen.

Aztán meg arra gondoltam, hogy valami lehet nem is úgy van, ahogy én azt láttam.

Különben meg úgy is be vagyunk kamerázva.  Mi  mondjuk éppen sokáig nem, egy államilag papírozott  hülye, meg egy félkezű,  portások ráadásul.   Ott se lennénk. De  Bambit látom, hogy  áll ide-oda, fészkelődik, nézi a kamerákat, teszi a félköröket, számol, zakatol az agya, irkál a füzetébe, de csak arra jut, amire én, hogy nem látnak minket, aztán megy panaszra, hogy jól van-e ez, mert  nem érti,  pedig ő sokat olvas, meg érdeklődik.

Az ablak mögül meg csak  mosolyognak vissza,  villan ki az összes foguk, de  én ekkor már elfordulok,  mert  én ettől mindég ideges leszek, ahogy a szájukkal nevetnek, az arcuk meg közben maszkosodik elfele,   meg a szemük is úgy pont, mint apám mikor néha elvitt magához hétvégére még az elején,  aztán a szobában  hol  a  halakra az akváriumában, hol a faliórára, meg vissza a halakra megint, csak rám ne kelljen véletlenül.   Én inkább meg vonom meg a vállam, de a Bambi nem olyan, írja a panaszt  a bal kezével, hogy ez így nincs rendben.  Különben jól tette, mert jönnek is pár nap múlva, és rakják fel a kamerát felénk is. Most már egy kicsit nyugodtabb vagyok én is.

De viszont nem is erről akartam én. Hanem arról a sok régi dologról, amit hoznak be hozzánk mindég.  Itt állnak meg először nálunk. Hogy hanyadik emelet, meg szoba. Meg hogy mit hoztak, hogy ismeretlen festő nagypapától, kézzel festett mázas edény déditől,  meg  írógép, horgolt karácsonyi terítő, de megkímélt,  falióra,  levágott haj nagymamáé, mozsár, hogy  mit, azt mondani kell Bambinak telefonba az ablak mögöttieknek, mert ide nem lehet, csak úgy innen-onnan akármivel, limlommal. Bambi vezeti őket a lifthez, meg eligazít, hogy merre,  mert ő sokat olvas, könyvtárba is jár. Én meg rakom vissza a  futószalagra a leeső   színes szatyrokat.  Ajándékok.

Nézem  az embereket, fel-le,  ki a liftből be a liftbe.  A szemük csak az érdekes nekem különben, ahogy villan meg valahogy éhesen a tükörben  a sok lerakódott hamu, és rászáradt iszap alól, mielőtt rájuk záródna az ajtó. Egyébként csak magukat nézik satuszájjal, jól áll-e  a szoknya, elcsúszott-e a  nyakkendő,  jól van-e a sliccük, még a nők is néha, na. Meg hajuk, az áll-e valahogy.

Visszafelé meg ugye már csak külön észre kell, hogy vegyem, hogy mi változás ment végbe rajtuk. Mert a változás az olyan volt, hogy a szoknya az még lehet, hogy nem a legelőnyösebb, meg a hajuk is összevissza, de az arcuk az valahogy kifényesedett. Semmi sárga, meg szürke, mint eddig, de fényes, még ránc  sincs rajtuk egy sem. És az új mosoly. De én ezt már nem nézem, mert ettől az egytől mintha borsók koccannának össze valahol a szívem körül.  Aztán mikor mennek el, pillantok végre megint rájuk, ahogy veszik el a futószalagról a sok  színes nejlonszatyrot, amiket mindég meglenget a szél, ahogy kilépnek innen, és eltűnik a sok félrecsúszott szoknya, meg kitaposott cipő, és olyan színesek lesznek ettől a sok szatyortól, mint az a sok egyenhal az akváriumban, amiket olyan végenélkül lehetett számolni semmibe néző szemekkel.

Ott állok a kifőzdébe, kortyolom a sörömet. Bambi néz rám, csapja le a könyvét mérgiben, hogy ezt nem lehet ebédidőben, mert úgy vettek fel minket ide, hogy ez bizalmi dolog.  A neveldéből egy hülyét, ő  meg rokkant,  még ha értelmiségi is, ez megtiszteltetés, és köszönjük meg szépen valakinek, mert nekünk nincs semmink, meg senkink, kutyánk se macskánk se, és  hogy gondolt már rá, hogy talán azért kerülhettünk ide, mert magunktól úgy se hozhatnánk meg hagyhatnánk mi itt semmit, de én nem tudom végül is hogy kinek kell ezt  megköszönni.

Kortyolom a sörömet, gondolkodom erősen, hogy úgy van-e minden ahogy azt én láttam, meg hogy mit akar ez, és az jut csak eszembe, hogy szellentés, de aztán valahogy mégis apám arcát látom tükröződni felém   az akváriumból, ahogy betűzgetem Bambi lecsapott könyvéből, hogy szellem, szellemkép, „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán