Jelige: Lord

Beküldte: admin, 2012-02-03 19:41:03  | Címkék:

Egy horgony, egy óra és egy macskaszobor

„Hová lettek a családi ereklyék”[1] a polcról? A cifra rézhorgony, a talpas ébresztőóra és a macskaszobor, amelynek barbár kezek megcsonkították a fülét? A szekrényben többnyire szakadt gerincű könyvek sorakoztak, a legfelső polc azonban nagypapa emlékét őrizte egy valaha szebb világból. A poros, ütött-kopott holmik megannyi mesét meséltek, ám ezeket csak a gyermekek hallhatták, csakis az ő képzeletük lehelhetett beléjük életet.

Karolina felkuncogott.

Nagypapa egykor hajós volt az Al-Dunán, és több ízben is megesett, hogy Orsovánál és Szörényvárnál messzebbre, egzotikusabb tájakra vetette a sors. A macskaszobor egyenesen Indiából származott, egy maharadzsa fogadótermét díszítette mindaddig, amíg egy maroknyi kincsvadász az éj leple alatt ki nem fosztotta a palotát. Nagypapa egy bazári forgatagban talált rá erre a nevezetes tárgyra, a históriáját magától a cserzett bőrű, foghíjas árustól hallotta. Hosszas licitálásba bocsátkozott a szoborért egy előkelő ánglius lorddal, akit végül egy nyelet jóféle magyarhoni pálinkával győzött meg arról, hogy a szobor az ő polcán százszorta jobb helyen mutat majd, mint a British Museumban, a koronaékszerek mellett. Nagypapa minden alkalommal egy csipetnyit máshogy mesélte el ezt a történetet, és noha Karolina gyanította, hogy a szobor valójában egy várnai kézműves alkotása, hitte, amit nagypapa maga is hinni szeretett volna.

A gyermeki fantázia nem ismer korlátokat. A rézhorgony és az ébresztőóra egy elsüllyedt kalózhajó roncsai közül bukkant a felszínre, mégpedig akkor, amikor nagypapa a portugál partok felé fordította a kormányrudat. Rémisztő árnyak lebegtek a víz felett, hajdani martalócok kísértetei, ám nagypapa az Ige erejével visszakergette őket a hullámsírba. Az ébresztőórát maga Izabella királynő adományozta Kolumbusz Kristófnak, és csak az égiek tudják, miként jutott a kalózok birtokába. Bizonygathatták a családtagok, hogy ilyen rozsdás vekkereket fillérekért kapni az ócskapiacon, Karolina tudta, amit tudott, és nagypapa sem tiltakozott, amikor a fülébe súgta, hogy szerinte nagyon hősies és Istennek tetsző cselekedet gonosz szellemekkel hadakozni.

Hová lettek ezek a tárgyak a polcról? S még annyi minden más…

A szekrény. A fehérre meszelt szobafalak, az imbolygó fényű csillár, a kandalló a sarokban, és ott, igen, az ablak alatt… a lóca, amelyen rendszerint nagymama üldögélt, és terítőket hímzett. A kandallóval átellenben virágcserepek sorakoztak, az ajtó mellett pedig egy gyapjúszőnyeg hevert, erre helyezték sáros lábbelijüket a családtagok és a vendégek.

Karolina felsóhajtott.

A padló nyikorgott, és minden második tavasszal hangyacsapatok masíroztak elő a mélyből. Inváziójukat csak a szatócsboltban kapható borecet állította meg. Karolina érezni vélte a szobában terjengő, savanykás illatot, és tisztán látta maga előtt az összeragadt mákszemekre emlékeztető, halálba kunkorodott rovartetemeket.

Az öreg szék a virágcserepek mellett… a billegős asztalka, rajta az újságokkal, a dohányszelencével és az ormótlan hamutartóval. A kopott feszület a falon, tőle balra a kampós szög, amelyre nagypapa a kapitányi sapkáját akasztotta. A régimódi esernyőtartó, az ovális tükör… egy fekete keretes okuláré az asztalon… egy nyitott irka, mellette sorvezető… egy tintatartó. Egy svájci bicska.

De mindenekelőtt egy horgony, egy óra és egy macskaszobor. És a kalandos mesevilág, amelyet a gyermeki képzelet teremtett.

Karolina összébb húzta magán a könnyű, tavaszi kabátot, és néhány pillanatra behunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, már a jelen valóságát látta, a múlt képkockái végérvényesen a semmibe tűntek.

 Egy búzamezőn állt, körülötte sarjadó kalászok bólogattak. Az ég királykékjét gyapjas felhőfoszlányok montírozták, a távolban a régi téglagyár kéményei pöfékeltek mélán, közönyösen. A város felől mentőautó szirénázását hozta a szél.

Karolina lassan elindult az út mellett várakozó személygépkocsi felé. Elmondhatatlanul hálás volt az unokájának ezért a kis kirándulásért. Az eltelt hatvan év alatt alaposan megváltozott minden… az elhagyott tanyaházat ledózerolták, a bekötőutat rohamtempóban megépítették, a helyi gazdák pedig gondoltak egy merészet, és minden szabad négyszögöl földet gabonával vetettek be. Talán ott lapul valamelyik kenyérben egy horgony, egy óra, vagy egy csorba macskaszobor… mert ha már nem lesz, aki emlékezzen ezekre a varázslatos holmikra, előhívásra váró „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán