Jelige: Lionel

Beküldte: admin, 2012-01-10 15:01:49  | Címkék: l

Szellemképek

Kálnoky László születésének
századik évfordulójára

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
mint hivatásos detektív kutatok;
gondolkodva: mivé válik sok emlék,
a lábnyomok, és az ujjlenyomatok.

Hol a gödör, mit titkaimnak ástam,
az egykori csúcshurutom, -a kezdet;
rablók után, kiürült lakásban
állok, kit a kór belülről kikezdett.

Hol van a forró vérem, -vágyam a vad,
gyermekkorom a sima, a kacagó;
melyben számomra akadály nem akad,
csak a sok éj, a tintavizű folyó.

Hol van a tükör, és benne az arcom,
a dzsungel, melyben eltévedt hangya jár;
(megtalálni reménytelen a harcom),
a harangvörös rózsáival a nyár.

Hová lett a számról a sok kopott dal,
a kérdések tépdesnek napról napra;
hová lettél kétszínű mosolyoddal,
megszánhatnál talán egy pillanatra.

Hová lett az ökör, -hová a gebe,
-nem ítélkezem: verset fogalmazok;
hová lett az ország ócska szekere,
-emlékeim romok?, kusza halmazok?

Hol van a sínek közül a sárga gyom,
testem, mit egykor tenger habja csókolt;
keresem a jeleket, de semmi nyom,
kietlen minden, mint egy kis szatócsbolt.

Hová lett a zűrzavar, és a homály,
a kamaszkorom zsúfolt, nyári éje;
az alkonyat, amely körhintaként száll,
éveim kíméletlen ünnepélye.

Hová lettek az egykori tanárok,
nyárvégi naplementék tűzvarázsa;
nyomukra szeméttelepen találok,
vagy mennyei kemence parazsába.

Hová lettek a moly rágta könyvlapok,
kérdést kérdés követ, mohón, panasszal;
égre nézek, mint a nyomorult rabok,
talán előbbre jutok egy arasszal.

Hová lett az életem sok kacatja,
az egykor óriásinak tűnt terek;
az enyészetnek magát mind megadja,
valótlanságukban földerengenek.

Hová lettek a küszöbről a kutyák,
a verdeső madár a redőnyömön;
málnak a kövek, üszkösödnek a fák,
kérdéseimet megfojtja a közöny.

Hová lett búvóhelyem, a tüskebozót,
merre találom a sok régi utat;
vagy a bennem lakó nagy álmodozót,
hová lett az a sok szivarkacsutak.

Mindez az én koponyámban el se fér,
úgy rejtem magam, mint a hold ha fázik;
talán hol eggyé válik idő és tér,
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán