Jelige: Levin

Beküldte: admin, 2012-02-04 15:11:43  | Címkék: l

Az utolsó mosoly

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?! – eme mérges kiáltásra eszméltem. Elnyúlva feküdtem az öreg fapadlón, és testem, mely nyolcvankét évig hű szolgálóm volt most cserbenhagyott. Nem tudtam mozdulni.

„Hol vannak, öreg?” Szemeimet lassan kinyitottam. Szemüvegem rajtam volt, és noha az egyik lencséje megrepedt, még láttam vele. Láttam vele az alakot, aki előttem térdepelt, a férfit kinek arca legalább olyan torz volt a törött üvegen keresztül, mint amilyen a lelke lehetett. Jól ismertem a folyó parti horgászatokból, legalábbis ez idáig úgy gondoltam, de valódi énje csak most mutatkozott meg előttem.

„Nem érted öreg? Az ereklyéket kérdezem, melyeket folyton emlegettél. A családi ereklyéket, melyek állításod szerint kincset érnek.” Amennyire tehettem csupán szemem járásával, körbenéztem a szobámban, különös pókhálós világ volt az, ami elém tárult így, a repedt lencsén keresztül. Tekintetem végül megpihent a képen, mely az ágyam felett lógott, és ezt ő is észrevette.

„A kép? Azt nézed öreg? Hát persze! Mögötte van a széfed, mi?” Ezzel felpattant mellőlem, és egy pillantás múlva már a tiszta, frissen vetett ágyamon állt sáros cipőjével.

A fénykép - melyet réges-régen függesztettem heverőm felé - négy ember közös pillanatát őrizte cirádás rézkeretbe zárva. A családomét, ahogy nejem és én közrefogjuk páréves gyermekeinket a tóparton, ahol megannyi boldog közös pillanatot töltöttünk együtt. Most pedig ez a torz alak kezében tartja a két számomra legértékesebb ereklye materiális kivetülését, a családét és a közös emlékekét. De nem veszi észre, nem jön rá, hogy ami számomra felbecsülhetetlen, az számára fabatkát sem ér. Ha kincset akar találni, azt magában kellene keresnie, és talán meg is lelné, ha nem lenne hályog az elméjén, mely annyira sem enged tisztán látni, mint az én szemüvegem törött lencséje.

Dühösen vágta földhöz a képet, mely mögött széf helyett csak egy rozsdás szöget talált. Darabjain pedig őrjöngve ugrálni kezdett. Bal fülemmel hallottam, ahogy ropogva törik az üveg, ami évtizedeken keresztül óvta a portól a megsárgult fotót. Jobb fülemmel pedig– ami a földhöz volt tapasztva – hallottam a padló nyikorgását. Haj, hányszor, de hányszor voltam fültanúja a parkett sírásának, mikor a nejemmel roptuk rajta a táncot, de az más hang volt, akkor örömében sírt a padló, most pedig keservesen zokogott. Lám, még egy ereklye is másként muzsikál, ha nem a gazdája húzza rajta.

Egy kis időre eltűnt a férfi, de nem lélegezhettem fel, úgy látszik, nem kerülhetem el a sorsom. Egy benzines kannával tért vissza, melynek tartalmával gondosan körbelocsolta a lakást; a frissen vetett, de már piszkos ágyat, a padlót, az ereklyéket, különös gondot fordítva a családi fotó maradványaira. Végül az üres kannát a sarokba hajította, és noha nem láttam, de egy sercenés jelezte, hogy gyufát gyújtott. Felém hajolt és a fülembe súgta: „Itt fogsz elpusztulni öreg, a családi ereklyéiddel együtt!” Majd az égő gyufát az ágyra dobta, és kisétált. Én pedig elmosolyodtam, a férfi tudatlanságán.

Hiszen a családi ereklyéket elpusztítani lehet, de megsemmisíteni soha, mert „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán