Jelige: levi42

Beküldte: admin, 2012-01-10 22:13:52  | Címkék:

AZ ÉN UTILAPUM

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Hová lett az úgynevezett én kis életem? Miután a rendszerváltáskor megkaptam a világútlevelet, kontroláltam a jóindulatukat, és történ olyan, ami komoly aggodalomra adott okot. Észrevettem a környezetemen, hogy számítanak arra, hogy sürgősen el fogok menekülni Magyarországról. Éppen ez lett a leggyanúsabb, ezért csak néhány napos utazásra szántam el magam. Repülőjegyet váltottam Berlinbe, néhány hétre előre 1989. július 4.-re. Azért éppen erre a napra, mert ekkor van az Amerikai Egyesült Államok nemzeti ünnepe, és úgy gondoltam, ezen a napon elkerülöm a figyelmet. Senkinek se szóltam, még a drága jó édesanyám sem tudott az utazási szándékomról. Erről normális körülmények között csak a jegyárusító tudhatott a hivatalos jegyirodában. Azon a napon korán reggel a Ferihegyi repülőtéren, felszálltam a Berlinbe induló menetrendszerinti repülőgépre. Útközben semmi komplikációra nem emlékszem, legfeljebb arra, hogy a repülőgép egyszer csak zuhanó repülésbe ment át, amit többen rendellenesnek véltek. Berlinben leszálláskor vettem észre, hogy az Il-18-as repülőgép utasainak legalább a fele gyerek volt, csak ők az első utastérben utaztak.

Berlinben megnéztem a Brandenburgi Kaput, ahol még láthattam a Nyugat felé sóvárgó keletnémeteket, majd zavartalanul átutaztam Nyugat-Berlinbe. Hallottam olyan irodáról, amelyik a Dél-afrikai Köztársaságba toborzott kivándorlókat némi készpénzért cserébe, és kíváncsiságból ezt meg is találva, ért ott egy kis meglepetés. Az ottani alkalmazottakkal beszélgetve, miután egy telefonhívás kaptak, valami gyanús lett nekik velem kapcsolatban, és félreültettek. Később arról tájékoztattak, hogy híre járja, egy MIG-23-as szovjet vadászgép majdnem elütött egy utasszállító repülőgépet, és nekik bizony olyan információik vannak erről, hogy valaki az utasokat veszélyeztette azzal, hogy éppen ezzel az utasszállító repülőgéppel utazott. Ha úgy gondolom, hogy én vagyok az, akivel ez összefüggésben lehet, egyelőre sürgősen utazzak vissza Magyarországra, mert Nyugaton valószínűleg soha nem fognak megbocsátani valamit ezzel kapcsolatban. Lehet, hogy mindez csak átverés volt, mégis annyira lesújtott, hogy Kelet-Berlinben már másnap reggel felszálltam a Budapestre induló repülőgépre. A repülőgépen mintha nagyon tartottak volna tőlem a légikisasszonyok, külön is ültettek.

Itthon még napirenden voltak az ezzel kapcsolatos hírek. Annyit tudtam meg, hogy a szellemrepülőgépnek elkeresztelt MIG-23-as vadászgép szovjet pilótája, aki Lengyelországban szállt fel, állítása szerint valamitől annyira megijedt, hogy ijedtében katapultált. Aztán a repülőgép pilóta nélkül átrepült Európa felett, amíg végül Belgiumban lezuhant egy családi házra, megölve egy 18 éves belga fiatalembert. - Isten nyugosztalja! - Innentől aztán szárnyalhat a fantázia. Lehetett ez szándékos is, kontrolálva egyben a nyugati légelhárítást. Az viszont elgondolkodtató, hogyha lelőtték volna, nem tudott volna Belgiumban megölni valakit. Lehetett ez az Egyesült Államok nemzeti ünnepének a "tiszteletére" is, mint amikor az amerikaiak egyszer éppen május elsején, a nagy felvonulások idejére időzítve indítottak útnak egy U-2-es felderítő repülőgépet, bár a szovjetek le is lőtték. Egy biztos, nem a gyerekek mutattak akkora szamárfület a szovjet pilótának, amitől ennyire meg kellett volna ijednie. Szerintem ez volt a KGB egyik utolsó nagy dobása. Úgy látszik, pechemre választottam ki éppen ezt a napot, talán „üldözési mániából”, amiért üldözöttje voltam az elmúlt rendszernek.

Néhány érv felvetődik azért bennem. Először is; nemcsak politikai üldözöttek vették a bátorságot arra, hogy utasszállító repülőgéppel utazzanak abban az időben, hanem éppen akkor jött divatba, hogy miniszterelnökök, külügyminiszterek, kormányfők, királyok, királynők is a polgári repülést vegyék igénybe. Az örökös életveszélyben lévő Komeini Ajatollah is utasszállító repülőgéppel utazott vissza Párizsból Iránba, az iráni forradalom idején. Az ilyen jellegű megbocsátáshoz, az utasokat való veszélyeztetés terén, társadalmi rang is szükséges? Vagy csupán példát kellett volna már statuálni végre ezen a téren, és erre éppen jól jött volna egy szerencsétlen üldözött? Aztán csak nem én tehetek arról, hogy a nyugati légelhárítás azon a napon nem állt a hivatása magaslatán? Talán annak is, ha a nyugati adófizetők pénzét nem arra költötték, amire kellett volna? Annak is, ha egyes nyugati politikusok netán összebeszéltek a szovjetekkel? Te jó Isten, mi mindenre kellett volna figyelnem! Úgy látszik, az nem volt elég, hogy senkinek se mondtam el az utazási szándékomat. Arról is én tehetek talán, hogyha éppen a légitársaságok alkalmazottai veszélyeztetik az utasok biztonságát az utas lista kiszivárogtatásával? Ha mindez tényleg összefüggésben lehetett velem is, akkor bizony azok voltak az igazi nagy gazemberek, akik szándékosan úgy rendezték, hogy nagy csomó gyerek is legyen azon a repülőgépen. Ha balesetet szenvedtek volna, ma már csak kevesen emlékeznének rájuk...
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán