Jelige: Levél Cassandrához

Beküldte: admin, 2012-02-02 23:09:42  | Címkék:

Levél Cassandrához

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?
Kérdem én, a család jótevője, ura és parancsolója, én, aki fényt hoztam a sötétségbe. Kastélyunk magasra emelkedett, a Nap sugarai dicsfényt szórtak ránk. Nagyobbak voltunk, mint maga Napóleon, királyi hatalmunk arra késztette az embereket, hogy tiszteljenek, féljenek, de ugyan akkor megvessenek minket. A pórnép ártó füstgolyónak vélt kettőnket, amit el kell fújni, ki kell irtani, hogy írmagja se maradjon! Ám, mit értek el vele? Csak a saját kínkeserves halálukat… még most is zúg a fejemben minden kioltott élet halálsikolya, minden gyermek zokogása, minden asszony vijjogása és minden férfi üvöltése. Itt élnek bennem s nem tudom őket elűzni! Haláltáncot járnak az elmémben, keringőre hívnak, és nekem el kell fogadnom a felkérést.
Azt mondják megőrültem, hogy tébolydába való vagyok. Te, drága feleségem kinek ez a levél szól, még te is kételkedsz bennem, s más ágyban keresel menedéket, más csókolja nektár ízű ajkadat. Tested melege többé már nem az enyém
De mondd, nem érzed te is ugyan azt, amit én? A bűntudat fojtogató bűze, a megszáradt vér elnyűtt kezeinken. Ott van, még akkor is, ha száműzni próbálod.
Mélyre elástad már e kínzó emlékeket, igaz kedvesem? Hát jól figyelj, mert én mindenre emlékszem, s emlékeztetlek téged is. A pokol tüze fog mindkettőnket elégetni, a tettekért, miket cselekedtünk.

1762. május. Ismerős dátum? Beköltöztünk a „Rózsavirág Erdejébe” közös kastélyunkba. Csak a hízelgő neve miatt vettük meg és, mert te annyira akartad. Fényűző bált adtunk beköltözésünk tiszteletére. Édes parfümök áradata és a dohányfüst émelyítő illata rögtön bekebelezett a nyomor után. Közvetlen az első gyilkosság után történt mindez. Elvégre ebből szereztük a vagyont. Álarcunk kifinomult és ravasz volt, a nemesség színes forgatagát azonnal megrészegítettük, mint ifjú előkelő nemes pár.
1762. október. Az öreg báró halálának hónapja… se örököse, se felesége. Megöltük, ahogy azt akartuk. Bűbájos mosolyoddal magadhoz vonzottad, akár víz a szomjazó sivatagit. Elérted, hogy e viszony zálogaként hagyjon rád mindent, pénzt, ékszereket, ingóságokat. Én meg a végrendelet napján elvágtam a torkát.
Micsoda vagyon ütötte a markunk!
Innentől kezdve már nem volt megállj. Jöhetett bárki, aki vagyonos volt. Szépek, fiatalok, frissek voltunk, bármit megkaptunk bárkitől.

Most 1819. február 3. napja van.
A dolgozó szobámban, az íróasztal fiókjában találsz egy keménykötésű könyvet, aranyos tintával az elején. Leírtam a múltunkat s megfogalmaztam a jövőt. Igen… a jövőt is.
Ez az utolsó levél, amit tőlem kapsz. Tiszta a lelkiismeretem, most, hogy felébresztettem benned az elmúlt évek hamvait. Kívánom, hogy főnixként táncoljanak a lelkedben s érezd azt, ami én. Lásd őket… harsányan doboghat a szíved. Minden körülötted lévőnek lehet olyan rokona, akit meggyilkoltunk. Elvégre nem felejtetted el az arcukat.
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán