Jelige: kutyafül

Beküldte: admin, 2012-01-14 22:02:49  | Címkék: k

A levél

„Hová lettek a családi ereklyék ”[1]?” – nézett körül a felügyelő a napfényben fürdő szobában. Kint tombolt a májusi délelőtt, madarak csicseregtek a hársfa lombjai között. A szökőkút békésen csobogott, apró kiskutya próbált a peremére felugrani. Tengelicné kecses léptekkel a kandalló felé indult:
- Én úgy látom, nem hiányzik semmi.
A felügyelő követte tekintetével, de a nyitott franciaablakon beáramló ragyogásban csak halvány foltokat látott. Hunyorogva állt meg egy óriási olajfestmény előtt. Egy tekintélyes öregurat ábrázolt, 19. századi viseletben. Kopaszodó feje, kidudorodó pocakja, a zsebéből kilógó aranyóra lánca méltóságot tükrözött.

- Ő az ükapám – jegyezte meg Tengelic büszkén. – Tengelic Leopold. Ő hozta létre ezt a birtokot. Nem kis munkájába került, de megérte. Persze, mindez nem ment volna az ükanyám nélkül. Ükapámmal ellentétben ő sosem szerette, ha lefestik, de egyszer mégis kötélnek állt. Itt van, a sarokban.
A vitrin és a szekreter felé mutatott, ám a fal üresen állt. Világos négyzet jelölte a kép helyét. Tengelic szörnyen zavarba jött.
 - Hát ezt nem értem – dadogta. – Hová lett Matild ükanyám képe? Tegnap még itt volt.
Felesége összerezzent. Sárga színű könnyű nyári ruhájában úgy festett, mint egy bánatos pillangó. Szőke haját kontyba tűzte, de néhány rakoncátlan fürt a nyakába lógott.  Egy pillanatra úgy tűnt, mintha enyhe bűntudat futott volna át az arcán.
- Tehát ezek szerint nem csak a pénzt vitte el a betörő – állapította meg a felügyelő. – Mesélnének erről a képről?
Tengelicné a földet bámulta:
- Ó, ez csak egy egyszerű kép Matild néniről.
- Már hogy lenne közönséges kép! – vetette ellen Tengelic. – Egy híres festő készítette, több millió forintot ér, az eszmei értékéről nem beszélve. Már a Nemzeti Múzeum is szemet vetett rá, de nem tudtak olyan összeget ajánlani, amennyiért megváltam volna tőle.
- Nos, rendben – vette elő a noteszét a felügyelő. – Esetleg még valami?
Tengelic most figyelmesebben hordozta körbe tekintetét az öreg bútorokon. A falióra a szokott helyén mutatta az időt, a több nemzedéket kiszolgált ülőgarnitúra változatlanul hívogatta pihenésre a megfáradt testet. A franciaablakkal szemben lévő polc azonban valahogy furcsának tűnt.
- Nincs meg a serleg! – mondta keserűn.
A felügyelő szorgosan jegyzetelt sűrűn teleírt noteszébe.
- Milyen serleg?
Tengelic megvakarta az állát:
- Nagyapám zsoké volt, rendszeresen nyert versenyeket. De, várjunk csak, úgy látom, több kupája is hiányzik.
Tengelicné megpróbálta magát olyan kicsire összehúzni, amennyire csak tudta. A gyanú velejéig hatolt. Már akkor felvetődött benne a gondolat, amikor kora reggel nyitva találták a családi széfet, és a megtakarított pénzük, ami korántsem volt kevés, szőrén - szálán eltűnt. Hiába igyekezett lebeszélni férjét, hogy értesítse a rendőrséget, a pedáns, vagyonára büszke férfiú hajthatatlan maradt. Tengelicné sejtette, nem házon kívül kell keresniük a tolvajt. Kételyeit azonban nem oszthatta meg élete párjával, mert férje mit sem tudott felnőtt fiuk viselt dolgairól. Tengelic tovább kutatott, vajon mi hiányozhat még a féltve őrzött kincsekből.
- A váza! – kiáltott fel. – Nagyanyám nászajándékba kapta, és szinte hozzánőtt. A hímes tojásra nem vigyázhatott volna jobban.
A nap aranysárga sugarával megvilágította az ülőgarnitúra mellett gubbasztó könnyezőpálmát. Apró porszemcsék táncoltak a levegőben. Kicsi fekete orr szimatolt be kíváncsian. A kiskutya pajkos szökkenéssel átugrotta a perzsaszőnyeget, megkerülte a kávézóasztalt, majd felugrott az egyik fotelba. Mozdulatával lesodort egy papírdarabot a virágcserép széléről, de csak Tengelicné vette észre. Férje és a felügyelő a hiányok számbavételével voltak elfoglalva. Amanda óvatosan megközelítette a növényt, és egy gyors mozdulattal zsebre tette a papírt.
- Kicsit kimegyek a levegőre – fordult a férjéhez.
- Valami baj van? – kérdezte Tengelic.
- Nem semmi, csak megszédültem. A friss levegő jót fog tenni.
A szőlőlugas rejtekében kezébe vette fia levelét.

- Drága anyám! Ne haragudj, de muszáj volt elvinnem a pénzt és még néhány dolgot. Sok az adósságom, nem volt más választásom. Kérlek, ne szóljatok a rendőrségnek! Amint lesz pénzem, visszaadok mindent. Tudom, hogy apa nagyon kétségbeesett lesz a családi relikviák miatt, mondd meg neki, hogy sajnálom. Higgye el, nem vesznek el, mert „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán