Jelige: Koteltanc

Beküldte: admin, 2012-01-17 23:17:41  | Címkék:

Színek

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? – töprengett Hanna, és körbenézett a szobában. Olyan ismeretlen volt minden, mintha nem is ebben a házban lakott volna évtizedekig.
Tekintetével végigsimított a harsány ibolyaszín festék alatt megbújó ódon falakon – kereste az ismerős repedéseket, hullámokat és egyenetlenségeket – de mind eltűnt. Körbenézett. A hatalmas kétajtós ruhásszekrény, melynek fiókjában egykor fiatalon elvesztett kisöccse játékait, kis fautóját, mackóját őrizte, halványrózsaszínben pompázott. Hanna rosszallóan elhúzta a száját.
A vitrines konyhaszekrény égszínkékre festve a sarokba állítva állt, és roskadásig meg volt pakolva könyvekkel. Közelebb ment, kereste az ismerős égésnyomot, amit szeleburdi fiatalasszonyként a forró vasalóval hagyott rajta, de a friss festék elfedett mindent.

A szobában szerteszét nyitott könyvek, újságok, párnák hevertek a padlón. A csipke ágytakaróval leterített, fehér, kovácsoltvas ágyon levetett ruhák feküdtek egymáson. Mellette, az éjjeliszekrényen kókadozó tulipánok sárgállottak egy hatalmas üvegpohárban.
Hannát megmagyarázhatatlanul mély szomorúság fogta el. A zöld virágos huzattal kárpitozott öreg füles fotelbe rogyott, fáradtan tömött, ősz kontyához nyúlt, és elgondolkodva nézett maga elé.
A színek kavalkádja táncolt körülötte, szinte szédült belé. Lehunyta a szemét. Minden valaha ismerős bútor idegenné vált. Mintha a saját unokáik lennének… Hanna erre a gondolatra kissé elmosolyodott.
Ebben a pillanatban a lány úgy robbant be a szobába, mintha kergetnék. Hanna összerezzent, s felnézett.
- Sietek, csak gyorsan átöltözöm! – kiáltott ki a lány a nyitva hagyott ajtón át valakinek. Vörös hajzuhataga libbent utána, miközben elhúzta a nehéz sötétítőfüggönyöket. A beáradó napfény felerősítette a szoba élénk színeit. Vidám ragyogás és élet töltötte meg a teret, a fésülködőasztal tükre pajkosan kacsintott. Hanna hunyorogva nézett vissza rá, majd közelebb lépett, hogy az asztalkán megcsillanó ékszereket szemügyre vegye. A boldog döbbenet úgy lepte meg, hogy majdnem felkiáltott – az ezüst bross, amit az esküvőjén viselt, egy dobozka kék bársony párnáján pihent. A lány eközben már fel is öltözött, cseresznyevirág-szín nyári ruhájában a tükör elé ült, s míg gyors mozdulatokkal feltűzte rengeteg haját, elgondolkozó szeretettel végigsimított az ékszeren - Hanna szívén -, majd egy egyszerűbb, virág alakú medált választott mégis, s napbarnította nyakába csatolta.   
A következő percben már ott sem volt. Csupán a nevetése hallatszott be a kertből. Hanna utánanézett, s tekintete ismét csak megakadt valamin. Aranyozott keretből fiatalkori önmaga mosolygott vissza rá a hihetetlen-lila falról, mellette üveg alatt rajztanár fiának egy festménye függött, mely a tornácot s a kertet örökítette meg egy, a maihoz hasonló nyári délután. Közelebb lépett, s könnyeit a falon függő régi kézitükörben pillantotta meg, melyben oly régen még édesanyja nézte vörös fürtökkel keretezett arcát. Mellette édesapja tajtékpipája lógott, s e régmúlt-emlékek köré alkotó-szerető kezek fehér virágokat festettek.
A nyitva hagyott bazsarózsa-szín szekrényhez lépett, hátha talál a polcokon egy batiszt zsebkendőt. Ráncos keze remegett az izgatottságtól, s lábát elhagyta minden ereje, ahogy meglátta: az öreg, kopott mackó úgy ült a polcon, mint egy mindent-tudó, vén medve. Fekete gombszemével szinte rendet teremtett a szoba színes zűrzavara felett.
Hanna úgy érkezett vissza a múltba, hogy ezernyi érzés kavargott benne – öröm, megnyugvás, hála és szeretet. Nem maradt más utána a falak között, csak egy halvány illat…
Dédunokája vidám hangja beáradt a nyitott ajtón át a kertből, s visszhangot vert az élettelen, csendes szobában. A családi ereklyék ott voltak mind. Újjászületve, élénk színek alatt, mégis időtlenül, s mutatva a közéjük lépőnek:„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán