Jelige: Kormos Abigél

Beküldte: admin, 2012-01-08 12:06:01  | Címkék: k

Fejfák árnyékában

 „Hová lettek a családi ereklyék”[1] koppan tudatom mélyén a kérdés. Talán nem is igazán foglalkoztatott soha, hisz jobbára úgy véljük megvagyunk az elődök hagyatéka nélkül is. Minek nekünk, holmi kiégett fapipa, lyukas mosdótál. Mit kezdenénk a pincében lapuló jobb húst látott lapítóval, ami nagyanyánktól maradt? A kasztennal, ha nem tüzeltük volna el, az üres szuszékkal, a melyben már a szú sem percegett, liszttől pedig rég kiürítve árválkodott a pitvarban, Csak nagyapánk szerszámai voltak benne. Amíg élt. Most már eldobtuk a gyalukat, vésőit, melyeket olyan nagy gonddal élezett, mintha a nemzet kardja lett volna, a kanyarítófűrészt. Mind eldobtuk. Ott volt a déditől visszamaradt furdancs is. Nem tiszteltünk semmit. Mígnem....

Lányom jött, hogy az egyetemen- régésznek készül- feladatul kapták, hogy leltározzák fel a nagyiék padlását. Nem a szalonnatáblákat, kolbásztekercseket kell számba venni, hanem azokat, ami a régiek életében volt érték, mindennapjaikat segítették. A professzor nem tudta,hogy nekünk már nincs nagyszülői padlás. Mondtam lányomnak, hogy nincs leltározni való,.sőt nem is volt. Nem voltak bársonnyal bélelt kazettában elrejtve arany láncok, gyémántköves gyűrűk, nem volt kínai váza, vagy keleti szőttes falikárpit, sem virágozott porcelán edények. Csak szemét volt.

Ő nem  ilyen ereklyékre gondolt, és el kezdte sorolni. Azok közt nem voltak ékszerek, sem drága ruhák. Akkor értettem meg, hogy...a bűn elkövettetett. Ama szemétként becézett tárgyak voltak az ereklyék. A Singer varrógépet is eladtuk holmi házalóknak egy fényezett érclábasért. A bográcsot egy ócskavasgyűjtőnek adtuk, s most panaszkodunk, hogy nekünk nem sikerül a gulyás, úgy, mint annak idején papónak. Pedig mi fényezett érclábasban főzzük. Csúnyán megszabadultunk múltunktól, eldobtuk azt, ami összekötötte a régmúlt idők zaklatott világát a sivárságba szaladó jövővel. Állunk itt a két világ között üresen, tétován, s ha unokáink majd kérdik honnan jöttünk, csak vállunkat vonogatjuk. Miről mesélhetnénk?

Az ostorról, mellyel nagyapám terelte a teheneket? Egy fütyköse is volt, azt mondta ő faragta egy régi kacorral. Azt még én is láttam kölyök koromban, de nem vehettem kezembe, mert veszélyes volt a visszahajlított pengéje. Hol is van már? Vagy az orsó, amire a sodort gyapjú csavarodott szaporán fonalként. Talán ez lézengett legtovább a jelenben. A minap egy még valahol itt hányódott.         Lányomra nézek.

-Mindent eldobtam. Nem tudtam, hogy egyszer még fontosak lehetnek.

-Pedig nem csak azért kellene fontosak legyenek, mert nekem most tantárgytéma. Ennél sokkal többért.

Most csak állok, tétlenül, bűntudattal. Kis unokám sem érti, miért olyan fontos anyukának az az ereklye. Ő is látni akar egyet. Váltig azt hajtogatja, hogy tudni akarja mi is az az ereklye.

Mit mutassak neki?

Van ugyan autóm, nyaralóm, plazma tévé, meg okos telefon, de...

Becsapnám, ha ezekkel kecsegtetném, hazudnék a múltnak, annak a kornak, melyre még én is emlékszem, hiszen papóék kora. Ültünk a lócán a diófa alatt, úgy látom, mintha tegnap lett volna, s mesélt nekem. Mesélt veretes nyeregről, cifra kantárról, amit Szürke viselt, amikor nagyanyámért lovagolt. Az a nyereg mindig ott lógott az istálló bejáratánál, míg megvolt a falusi ház.

Évek múlva papó „elment”, a kis ház, s istálló eltűnt, mindennel, ami benne volt. Ma csak egy nagy ház áll, nincs padlása, nincs omladozó kéménye, fecskefészkes ereszalja, foszladozó zsindelyteteje. Sárgára festett nagy ház áll helyén, márványlépcsővel, kovácsolt lábú padok, szökőkút, s a diófa helyén garázs. Én ezt hagyom rátok..

-De én akkor is akarok látni egy ereklyét!- zsörtölődik kis unokám. Mert anyuka azt mondta ez mind vagyon,de nem ereklye.

Ülünk hármasban, s míg unokám kíváncsian figyel, egy könnycsepp lopódzik alá arcomon.

-Mégis van egy ereklye, mondom.- Szemük felragyog.- Gyertek, sétáljunk ki a temetőbe.

Ott egymás mellett sorakoztak a sírok, elmúlás szerint, s a legrégebbi előtt álltam meg. –

 -Nézzétek.

A behorpadt hant alatt pihenő dédi fejénél egy repedezett idő barnította kopjafa állt. A nagyapám fejfája még nem volt annyira nap égette, esőverte.

-Íme a mi családunk ereklyéi.-fordultam unokámhoz.. Ne feledjétek el ti is állítani majd az elődöknek. S akkor a múlt nem vész el, összeolvad a jövővel, az elődök örökkön élni fognak. Mert „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán