Jelige: kiscsillag

Beküldte: admin, 2012-01-21 15:32:41  | Címkék:

A szüleim hagyatéka

- „Hová lettek a családi ereklyék”[1] – visított a cingár Charles, a tanácsos, nevetségesen francia akcentusával, olyan süvítően, hogy az égbolt is belezendült – Ki tette és hova? Válaszokat, de tüstént! – suhant át a palota előcsarnokán.

- A Kisasszony kérette őket a szobájába! – visszhangzott a válasz az egyik emeletről.

     - Jaj a kicsi Rosie! – dünnyögte – De nehéz lehet most neki!

Mialatt ezen gondolkodott, felért a királylány szobájába. Megállt egy pillanatra, lélegzetét is visszatartotta, úgy figyelt, mi zajlik benn. Attól félt, a kicsi Rosie elkeseredésében falhoz vágja mind, az oly’ szent ereklyéket. De nem hallott se dühöt, se bánatot nem érzett a mozdulatlan levegőben. Az ajtóhoz lépett, hogy az szinte érezte aggódó szívverését. Halkan kopogott, majd lassan lenyomta a mintázott, rideg rézkilincset. A vaskos ajtó némán nyílt. Charles először csak a tekintetét engedte a szobába, majd maga is halkan belépett.

Rosie az ágyán feküdt, és meredten nézett a plafonra. Hatalmas ágy volt, telis teli puha párnákkal. Ám nem azokon feküdt. A sok kis párna egy gondosan szerkesztett kört alkotott körülötte. Minden párnán egy-egy régi holmi. Egy öreg napló, egy megfáradt pipa, egy kopott rézcsat, egy foszló keszkenő, egy megbarnult könyv, egy régi karperec. A lány lassan felült az ágyon, majd kócos, szőke fürtjeiből egy kedves mosolyt intézett Charles-hoz, bánatos tekintettel.

- Kedves Kisasszony! Ne haragudjon, hogy megzavarom! – hangja komolyra váltott – Csak az ereklyéket kerestem, de látom, jó helyen vannak. És maga hogy van, Kedvesem? – kérdezte aggódva

     - Jól vagyok. – mondta Rosie a levegőbe

     - És a lelke?

- Drága Charles! – mosolygott kedvesen a jövevényre – Hiszen tudod…Borúsan

Mindketten elhallgattak. A férfi érdeklődőn figyelt. Csend volt. Szinte hallani lehetett a lány kattogó gondolatait, aki eközben az előtte fekvő két párnára meredt. Az egyiken egy öreg zsebóra, a másikon egy gyűrű feküdt békésen.

- A szüleim – mormolta maga elé

Szeme emlékektől csillogott, melyek oly’ lassan, édesen vonultak el gondolatai keserű hálójában.

- Nem leszek képes rá Charles! – és szemei könnyel teltek meg – alig vagyok tizenhat. Nem vagyok képes egy országot irányítani!

- Ne mondjon ilyet Drága! – suttogta a férfi, majd közelebb ment, és az ágy mellé guggolt – Mi mind hiszünk magában. A szülei is hittek!

Egy forró könnycsepp gördült végig a lány kétségbeeséstől lángoló arcán.

- A szüleim meghaltak. Egy hónap sem volt elég, hogy kiheverjem. Ráadásul mind olyan jól csinálták! – szipogott

- Kik, és micsodát? – kérdezte kedvesen

- Az elöljáróim! A rokonaim! Mind olyan szépen gondozták az országot! Erre jövök én, és gyerekfejjel próbálom ezrek érdekeit nézni! Senki sem kezdte ilyen kicsin! Senkinek nem kellett, mert nem volt velük ilyen kegyetlen a sors. Kilógok a sorból! Nézd az ereklyéket! Nem tartozom közéjük! Én vagyok a fekete bárány! De miért Charles? Miért? – zokogott

- Azért Drága, mert ezt a terhet nem mindenki bírja. – és meleg kezével lassan letörölte könnyeit – Csak az kapja, aki elég erős ahhoz, hogy így is helyt álljon!

A lány elhallgatott, és a férfi szemébe nézett. A lelkében kutakodott. Ám ezek a szemek tiszták voltak, és őszinték, mint a végtelen tenger.

- Úgy gondolod? – kérdezte súgva a lány

- Tudom. – suttogta

Rosie pillantását a zsebórára vetette.

- Holnap felavatjuk szüleim ereklyéit is. Bekerülnek az ország történelmébe, ahogy a többiek, kiknek történetét ezek a tárgyak mesélik el. Egy nap én is köztük leszek. A kérdés, hogy hogyan fognak emlékezni rám. – mondta lassan, elmélázva

Azután ismét elhallgatott. Gondolatai azonban rohantak tovább, mint a zúgó áradat, mely mind mélyebbre és mélyebbre ás a puha földbe. Charles csak nézte a királylányt, fürkészte arcát, kék szemeit, és az egyikben a barna foltot. Nem szólt semmit, csak nézte, nézte, ahogy a kicsi Rosie lassanként elfogadja jövőjét. Tudta, hogy érett már a feladathoz. Érezte, hogy helyt tud állni ha kell. Csak Rosie nem tudta még. A lány mély levegőt vett, majd a hátára dőlt, és ismét a plafont kezdte bámulni. Charles halkan feltápászkodott, meghajolt, és kiosont a szobából.

Estefelé Rosie lefekvéshez készült. Az ereklyéket gondosan összerakta, és levitte őket a nyugati szárnyba. Csak egyet nem. Anyja gyűrűjét. Azt, párnával együtt kitette az öltözőasztalára. Leült a tükör elé egy székre, nézegette, forgatta, ahogyan agyában a gondolatokat. Ezt a gyűrűt anyja minden nap viselte. Emlékezett rá gyermekkorából is. Felnézett, egyenest a tükörbe. Látta arcában azt a félénk kislányt, aki édesanyja mögé bújik, mikor idegen érkezik; látta a játékos gyermeket, aki annyi bosszúságot okozott tréfáival Charles-nak, és az egész palotának; látta az összetört szívet az elárvult gyerek mellkasában; és látta benne magát, a tükör előtt ülő kétséget.

- Édesanyám! Miért hagytál itt? – súgta halkan – Olyan egyedül vagyok… Te is úgy gondolod, hogy alkalmas vagyok az uralkodásra?

Nézte a gyűrűt, rajta a rózsakarcolatot.

     - Tényleg ezt akarod? Hát segíts most is a jó utat választanom!

Majd félve, óvatosan, mintha kristályból volna, húzta fel a gyűrűt az ujjára. Tökéletesen illett. Pontosabbra szabni sem lehetett volna. A királylány meghökkent. Nézte apró, vékony kezét, ami távolról sem hasonlított a királynééra. Most azonban mégis illettek egymáshoz, mint a meleg kézfogás a hideg, téli esthez.

     - Tehát igen.

Majd Rosie a tükörbe meredt. Fiatal arcában felfedezte anyját, a jóságost, aki magáén felül, mindig a nép érdekeit nézte; apját, a melegszívűt, aki az emberek becsületét védte. Azután önmagát. A nagyszerű szülők egyetlen lányát. A nőt, aki nem fél dönteni.

„Hát legyen!” – mondta. Aztán bemászott a puha paplan alá, bevackolta magát az ágyba, majd lassan, észrevétlenül, az éjszaka csöndjében az álmok képzeletébe vonult át.

Egy pajkosan cikázó, ragyogó fénysugár ütötte meg arcát. Reggel volt. Rosie lassan, álmosan nyitotta ki hunyorgó szemeit, majd átfordult a másik oldalára. Nem tudott visszaaludni. Hatalmas paplanját hirtelen mozdulattal lökte le magáról, és nyöszörögve fordult az ágy széle felé. Lelógatta az egyik lábát, majd lassan a másikat is. Sóhajtott egyet, majd morogva felült, akár egy morcos rongybaba. Pár percig így bámult ki álmos szemeiből, azután összeszedte magát, és az ablakhoz vonult. Hatalmas ablak volt, egész a földig ért. Mögötte kovácsoltvas kerítés vigyázott a királylányra, aki heves mozdulatokkal elhúzta a függönyt, és szélesre tárta az ablakot. Mélyeket lélegzett a friss levegőből, és arra gondolt: „Kezdhetjük”

A ruhásszekrényéhez vonult. Hosszan hezitált, fintorgott, kutakodott, majd végül elővett egy apró virágos szoknyát, és egy rózsaszínes felsőt. Ezután az öltözőasztalánál összeszedte ezerfelé álló fürtjeit, majd lement a palota apró, hátsó kertjébe. Senki nem járt oda. Az volt az ő, és szülei kicsiny lugasa. Telis tele volt virágokkal, középen pedig egy kőből épült szökőkút állt. Az ő szűk, családi kuckójuk. Ügyes mozdulatokkal leszakított két gyönyörű vörös rózsát. A legszebbeket a kertben. Azután kiment a temetőbe. Egy hosszú, keskeny út vezetett arra a palotából. Fel, a dombtetőre. A keresztek már messziről látszódtak.

Szüleinek közös sírja volt, márvány fejfával, friss fűvel körülölelve. A márványba nevük, születésük, trónra lépésük, és haláluk volt belevésve cirkalmatos betűkkel. A lány letérdelt a fűre, a sír elé, és nézte, nézte. Olyan volt, mint a két rózsaszál. A legszebb. Agyában ezer, meg ezer kérdés kattogott megfogalmazatlanul. De nem is próbálta őket szavakba önteni. Tudta, hogy szülei anélkül is megértik, hogy a betűk rácsai mögé zárná őket. Nem is tudta mit érzett. Talán mindent. Egyszerre. Örömöt, bánatot, félelmet, zavarodottságot, csodálatot, és hálát. Mélységes hálát. A két rózsaszálat lassú, ám biztos mozdulattal a sírra helyezte, ahogyan minden kétségét. Tudta, hogy jó helyen lesznek.

Rosie felállt, megfordult, és elindult vissza, a kastélyba. A vér szinte megfagyott az ereiben. A távolról aprócska palotát hatalmas lángok borították. A lába földbe gyökerezett egy pillanatra, de szíve kőként húzta előre. Futni kezdett, le a dombról. Futott, ahogyan csak tudott. Nem érdekelte kő, kavics, árok, rohant haza, egyenesen a lángokhoz. Nem hitt a szemének. Könnyei akaratlanul is kicsordultak, és észrevétlen csurogtak végig kipirosodott arcán. Percek múlva már a kiáltásokat is hallotta. Ám a temető messze volt. Hiába szedte nyúlként lábait, hiába húzta a fájó szív, semmit nem tehetett. Kiáltozott, de hangja elveszett a levegőben. Pár perc múlva már látta a segítséget. Tűzoltó munkások érkeztek. Ő csak futott, szaladt tovább, ahogyan csak tehette. Lába meg-megbicsaklott, útszéli vadnövények csapdosták térdét, de mit sem törődött velük. Ám a palota messze volt.

Megérkezett. Nem sikolyok, inkább elkeseredettség fogadta. A nyugati szárny teljesen leégett, ahogyan a déli, főoldal is. Csak a keleti rész maradt épen. A lány megállt egy pillanatra, és körülnézett. Hallotta a vizes falak csöpögését, a termetes szakácsnő keserves sírását, és a tűzoltókat elmenőben. Szíve dobbanni sem mert. A szülei után az otthona is odalett.

Az apró, hátsó kert jutott eszébe. Az emlékeket őrző szökőkút, anyja varázsmeséi. Remegő lábbal szaladt az izzó palota mögé. Amerre ment, mindenhol lehullott gerendák parázslottak. A lány egyre inkább kétségbeesett, hogy a kert odalett. Nem is azt sajnálta talán, mindinkább az emlékeket, melyek hozzá fűződtek. Úgy érezte, mindenét elvették. Mindent, amit szeretett, ami támaszt nyújtott volna.

Ahogy haladt, minden romokban hevert. A kitaposott út, ami a lugasba visz, a mellette ringó virágok most mind a föld hamvai lettek. Csak egy nem. A kert. Az ő apró lugasuk megmaradt. Érintetlen.

Rosie szeme könnyel telt meg. Minden elpusztult körülötte, csak ez nem. A lány szívét valami mérhetetlen megnyugvás töltötte el. Térdre esett ott, a rózsalugas előtt. Lépteket hallott. Charles volt az. A férfi megállt mögötte, leguggolt, és megsimogatta a királylány zokogástól rázkódó karját.

- Megteszem Charles. – mondta - Meg tudom tenni! Rendbe hozom! Újra kezdjük! Felépítek egy gyönyörű országot!

Közben felemelte fejét, felállt, és a kertbe lépett. Kisírt szemeivel végignézett rajta. Minden pontosan úgy volt, ahogy azelőtt. A szökőkúthoz ment. Kezével végigsimította a köveket. Az anyja gyűrűje. Még mindig rajta volt. Ekkor vette csak észre, és elmosolyodott. Forgatgatta, nézegette. Azután Charles-hoz fordult, aki a lugas bejáratánál állt. Nem lépett be.

     - Az ereklyék mind odalettek. Elégtek a tűzben igaz?

     - Igaz. – mondta sajnálkozva

     - Nem mind.

Azzal levette a gyűrűt az ujjáról. Leszakított egy szál rózsát. Fehéret, a tisztán maradt kert, az új kezdet, és az ősök emlékére. Letette a gyűrűt egy kis kőemelvényre, és a rózsát mellé fektette.

     - Az árván maradt családi ereklye – mondta, és elgondolkodott

Azután a kapuban állóhoz fordult, és együtt indultak vissza a romos palotába.

- Mondd csak Charles! – szólt Rosie – Ha odalettek az ereklyék, hogyan fogunk ezen túl tanulni tőlük? Hogyan fogjuk ismerni őket, hogy kik voltak, és hogyan éltek? Ugye nem felejtődnek el! Ugye a szüleimet sem fogják soha elfelejteni!

- Örökké emlékezni fognak rájuk, én ebben biztos vagyok. Addig nem felejtődnek el, amíg van szíved, és szereted őket. Hiszen „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán