Pályázatok » Kálnoky László 100 » Jelige: kevoce
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Volt a zsebedben egy gesztenye és egy kavics.
Emlékszel?
Lapos kis kő volt, barna barázdákkal. Sokáig halogattam, hogy végre eltegyem a kabátod. Eltelt a tél, jött a tavasz. Azzal áltattam magam, hogy már Te is eltennéd. Kicsinység az egész, egy kabát.
De kincset rejtett.
A pillanatot.
Fogom a kavicsot és emlékezem. Nevetést hallok, és egy kislányt látok. Játszik.
Játszik vele az anyuka, a rét.
Nézem őket, szorítom a kavicsot, ők dobálják, nevetnek ismét, ugrálnak.
Én emlékezem.
A pillanatot megtartottam, én sem vagyok már kislány, és Te sem nevetsz már, de most is a kezemben vár.
Neked is volt kavicsod, a fiamnak is lesz. Hiába van messze az örök,
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán