Jelige: katica

Beküldte: admin, 2012-02-05 18:48:35  | Címkék: k

Hogyan szereztem jogosítványt?

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? –kérdezte bolgárul a jobbomon ülő vizsgabiztos, miközben éppen elindultam a Pliska hotel előtti parkolóból, azon a bizonyos március 15-én. Délután kettő volt, éppen harmadszorra próbálkoztam, hogy letegyem a jogosítványhoz szükséges vezetési vizsgát. 1988. Kabátomon a kokárda mellett a bolgárok tavaszhívó, tavaszköszöntő piros fehér martenicája díszelgett. Már majdnem harmadik éve éltünk Szófia egyik körzetében, bolgárok által lakott házban, de kicsit kiemelt körzetben, mert a közelben követségek és kirendeltségek szép számmal akadtak, itt volt a szovjet és német kiküldöttek kolóniája. Így azon szerencsések közé tartoztunk, akiknél sosem kapcsolták ki az áramot. 1985-ben Bulgária szerte, osztott körzetek és időzónák alapján háromóránként, három órás áramszünetet rendeltek el, áramhiányra hivatkozva, és az áramot a törököknek eladva,- télen-nyáron, nem törődve azzal, hogy a házakban csak villannyal működő berendezések, és mindenhol villannyal üzemelő központi fűtés van. Nem egyszer rekedtek a liftben olyan kiküldöttek, akik nem tájékozódtak időben a villany kikapcsolásának pontos beosztásáról. A diplomata házakkal sem tettek kivételt, így ott is gyertyafénynél tanultak a gyerekek esténként, a csótányok randalírozása közepette. Házunk melletti telken, közvetlen szomszédságunkban a német kolónia volt, akik megfenyegették a bolgár diplomáciát, hogy amennyiben kikapcsolják bármikor az áramot, akkor ők is kapcsolgatni fogják a bolgár diplomatáknak. A nagyfeszültségű ellátó rendszerünk közös volt, így egész Bulgáriában csak a mi utcánkban nem kapcsolgatták a villanyt. Tehát jó környékre kerültünk, amikor férjem előreutazva, a helyi viszonyokról mit sem tudva, ezt a lakást választotta. Bár gyanítom, hogy ebben a férfiak érdektelensége is közrejátszott, hiszen egyetlen lakást mutattak meg neki, három hónapos szófiai tartózkodása, ettől a lakástól tíz percre lévő kirendeltségi lakhatása lezárásaképpen,- amelyet azonnal elfogadott.

   A jogosítvány megszerzésére irányuló erőfeszítésem harmadik forgalmi vizsgája, két bukott, és 15 plusz óra után így ültetett be engem ezen a délutánon a kocsi bal oldalán lévő kormány mögé, és mellém a testes, az ottani közlekedés-rendészet egyik tisztét, mert ott a vizsgát csak rendőri kísérettel lehetett letenni. Mindig hátul ült az oktató, és a következő egy-két vizsgázó szorongott mellette. Mivel a csoportunkban csak külföldiek próbáltak jogosítványra szert tenni, a mellettem ülőt a magyar szokások érdekelték, lévén feltételezte, hogyha bolgár nyelvű tanfolyamra járok, bírom is annyira a nyelvet, hogy erre a kérdésre válaszoljak.

   Amikor jelentkeztem a tanfolyamra az a gondolat vezérelt, hogy talán, ha lesz jogosítványom, férjem néha odaadja azt a rozzant Volga kombit, amelyet kiküldetésünk alatt lehetőségünk volt használni. Lévén, hogy naphosszat kellett élelmi beszerzések után rohangálnom a városban és teleraktam a bevásárlókocsit, hazahúztam, és újra elindultam a beszerző körútra. Sosem felejtem az első bevásárlásaimat, amelyek szinte mindenféle tárgyra irányultak, mivel a férjem egy bőrönd saját cuccal utazott el. Én pedig három hónap múlva, - 4, 6 éves - lányainkkal, repülővel, a raktérben szállítható egy ládával. A gyerekek hátán hátizsák, kezükben egy-egy óriás Moncsicsi, és a minimális saját poggyászom, így érkeztem meg október 15-én a szófiai repülőtérre 1985-ben. Az első reményem az, hogy a viszonylag megbízható orosz tudásommal boldogulok már az első nap kútba esett, amikor az áruházban az eladó az orosz nyelv hallatán hátat fordított: „standöt ne raboti” mondattal, vagyis, hogy most ő nem szolgál ki. Ez később is bebizonyosodott, hogy az orosz nyelv nem egy jó ajánlólevél. Így hát a következőkben már bolgár szótárból mutogattam.  Húsvásárlásom a „piros közértben”, ma már anekdota. A kockára fagyott 15 kilós, tömör  hús+csont kombináció láttán, kézzel-lábbal és a szótárban mutogatva kértem, hogy vágják föl és csontozzák ki.(Szerintem őrültnek néztek, lehetséges, hogy még ma is rajtam nevetnek.) Mindenesetre ezek a csaták napról-napra edzették a bolgár tudásom, így a harmadik évre a „konyhanyelvet” viszonylag jól elsajátítottam.

   A tanfolyam azért is tűnt jó ötletnek, mert 8 évi házasság után, végre valami olyan történhetett velem, ami csak az enyém. Hiszen a családi kiküldetés miatt a négy év GYES után munkahelyváltás által talált új hivatásomat, a tanítást kellett másfél év után fizetés nélküli szabadságra váltani. Így lettem tanárból tanuló, egy időre. Tanulni felnőtt fejjel sokkal inkább szeret az ember, mert akkor jön rá arra, hogy ezáltal nagymértékben bővítheti látó-és ismeretségi körét. Nem beszélve arról a tényről, hogy a vezetést elsajátítani kívánó csoportunkban minden náció megtalálható volt, így lehetőségem nyílt az évek óta nem gyakorolt német nyelv felelevenítésére is. Barátnővel is gyarapodtam Heidivel, aki a szomszédos német kolónia lakója volt, együtt jártunk az elméleti órákra,- később egymáshoz is, a rendszerváltásig, de ez egy másik történet -. Férjem tankönyvével egyeztetve az órai jegyzeteimet, örömmel tapasztaltam, hogy megfelelel egymásnak a tananyag, így az általam még nem ismert témák is „megvilágosodtak”. Később a füzetem visszaolvasva magam is döbbenettel tapasztaltam, hogy milyen hitelesen, pontosan írtam le a szaknyelv pár kifejezését, és a szabályokat.

   Az oktató, aki úgy nézett ki, mint egy cowboy, csak a coltja hiányzott, a regisztrálás után közölte, hogy másnap a Pliska hotel pakolójában találkozunk, a s tanfolyam ideje alatt onnan indulunk és oda érkezünk. A hotel és parkolója lakásunktól alig tíz percre, laza sétával elérhető hely volt. Az oktató egy Lada 1200-es mellett nyitott motorháztetővel várt, majd darált valamit, mutogatott, majd az olajpálcát előkapta, megmutatta, letörölte egy koszos ronggyal, mindezek után a fedelet lecsapva közölte, „go”! Majd bolgárul is, „trögvaj”, vagyis gyerünk! Tehát, hogy üljek be és induljak el. Még ott benn gyorsan elsorolta a pedálok sorát, az indexet, és máris indíthattam; sebesség 1-es ki a parkolóból, kettes, aztán irány jobbra, majd balra, és egyenesen tovább. Életemben nem ültem még volán mögött, még játékból sem! A sebességváltó működését ugyan tanítottam a hatodik osztályban a dörzshajtás, szíjhajtás, fogaskerékhajtás óráin, de még sosem használtam, hát bal kezével az én kezemet fogva, ő váltott helyettem, miközben a pedált szerintem mind a ketten nyomtuk. Testben ott voltam, de lélekben?! Első kocsink, az rozoga a Volga kombi volt, amelyet szófiai használatra kaptunk a Mogürt-Ikarusz koprodukció jóvoltából. De az önbizalmam hamar visszatért, amikor szerencsésen kikanyarodtunk a parkolóból, azt hittem már profi vagyok, ezért aztán az egyenes szakaszon a kormányt félig elengedve, jobb kézzel igazgatni kezdtem a visszapillantó tükröt, amelynek következtében a kocsi erősen a másik sáv felé kezdett araszolni. Ekkor hallottam először az üvöltést, amelyet aztán később sokszor, Lubomír nevű fiatal oktatóm szájából: „drözs, drözs taká”! –vagyis: tartsd, tarsd már! Imígyen vezetgettem vagy fél évig. Szorgalmasan jártam az órákra, az oktató rendszeresen üvöltözött, így nyelvtudásom szaknyelvi része újfajta fejlődésnek indult. Amikor az elméleti órán a rendőri karjelzések tanításakor az oktató, próbaképpen rosszul mutatta, észrevettem, német barátnőmet figyelmeztettem: „pass auf! Esz iszt ein Spasz”! Vagyis, vigyázz, ez vicc.

   De a rutinvizsga nehezen elvégzett feladatai után, a forgalmi vezetés vizsgán elbuktam. Első alkalommal, amikor a vizsgabiztos, - nem ugyanaz, mint a harmadik vizsgán,- azt mondta nekem, hogy balra, nem vettem észre, a balra kanyarodni tilos táblát, így hát rögtön közölték velem, álljak meg az első sarkon és szálljak ki, ott ahol voltunk. Mehetek haza. A második vizsga pár héttel később szintén bukta lett, lévén, hogy hiába álltam meg szépen a piros lámpánál egy teherautó mögött, amikor a teherautó egy kicsit előrecsurgott, én követtem. Mivel, ez egy villamosmegálló volt, amelynek nem volt járdaszigete, és a villamos ajtaja nyitva voltak, „veszélyeztettem” az esetlegesen leugró utasok biztonságát, hát megint kiszállhattam a következő sarkon. Második bukta. Harmadik előtt plusz órákat vettem, mert minden éjjel, fél háromkor riadtam álmomból, görcsölő gyomorral, gondolataimban, képeimben a táblák erdejében vezetve, csuromvizesen. Így érkezett el az a bizonyos március 15-ke. Nemzeti ünnepünk lévén a kokárdát már kitűztem, a tavaszköszöntő martenica (bolgár tavaszköszöntő ünnep jelképe piros-fehér kis fonalfigura, dísz, kokárda) elé.

   Szaggató fejfájással ébredtem. Gyermekeimet a házban lakó magyar származású idős nénire bíztam és már 9-kor, több társammal együtt a parkolóban sorakoztam. A fejem egyre jobban fájt, ahogy a sor egyre fogyott, de nem lehetett semmit tudni a „sorstársakról” Egyik vizsgázó se jött vissza jelezni, hogy átment-e, vagy sem. Fél tizenkettőkor a kocsi mellém gördült, és az oktató az autóból kihajolva közölte, hogy most ők ebédelni mennek, de kettőre jöjjek vissza. Hogy ez jó-e, vagy sem, akkor még nem tudtam. Hazasiettem hát, egy kávé, egy fejfájás csillapító, és egy órai alvás, délután visszamentem a megbeszélt helyre.

   A rozzant sárga Lada 1200-es a járda mellé gördült, s én beültem. A délelőtti várakozás alatt kezem egyfolytában a szívem felett lévő kokárdán volt még mindig a Nemzeti dal zakatolt bennem, amikor a vizsgabiztos kérdését feltette. Azt gondoltam hirtelen, rosszul hallottam. Már akkor elindultunk, és a biztos folyamatosan irányított, egyenesen, jobbra, balra, előre, fordulj, állj. Miközben szinte tudattalanul követtem az utasításait, mintha világéletemben bolgárul beszéltem volna, így folytattunk arról csevegést, hogy Magyarországon milyenek a vallási szokások, a családok járnak-e mennyit és mikor templomba. Hogy hogyan fogadja el az állam a vallásos létet, milyen az egyházak súlya, mennyire megengedett a látható hivő magatartás, hány keresztény lehet Magyarországon, és mi a vallás szerepe a családok összetartásában?

Fitten és félelem nélkül válaszolgattam. Mintha azon esték valamelyike lett volna, amikor a szomszéd család, akinek a lakásában laktunk, egy üveg grozdova rakija (szőlőpálinka) és vörösbor, meg a hozzá feltétlen szükséges szalámi, uborka, és szuh taratort (száraz uborkaleves) kíséretében beállított egy kis beszélgetésre, amely éjféltájt már angol, német, bolgár, magyar nyelven fojt.

   Aztán azt mondta, elég, álljak meg, szálljak ki…

A letekerte az ablakot, és közölte, adjak neki 3 leva 50-et, a jogosítvány árát. Akkor már annyira remegett a kezem, hogy csak többszöri leejtés után tudtam összekaparni a pénzt, amelyet a vizsgabiztos besöpört, majd egy papírt nyújtott felém, hogy írjam alá, mindezt úgy, hogy ő benn ült, én meg az ablakba hajoltam, bevette a papírt az ablakon, az oktató beült a volán mögé, köszöntek és otthagytak. Tudtam, hogy ott ahol vagyok ismerős, de mégsem tudtam pár percig, merre induljak. Csak álltam, kezem, lábam remegett. Aztán, ahogy a feszültség oldódni látszott, óriásit sikítottam, és megmásztam az első, majd a következő lámpaoszlopot. A jogosítvány két hét múlva a kezemben volt.

   Tizenegy év múlva a napfogyatkozás napján, anélkül, hogy négy alkalomnál többször ültem volna volán mögött, ellopták az összes iratomat, vele együtt a honosított magyar jogosítványt is. Azóta sem váltottam ki újra. Nincs kocsim, akkor meg minek. A tanfolyam, a vezetési órák, vizsga, és a beszélgetések már csak olyan történetek, amelyeket a lányaimnak, barátaimnak elmesélek, így „szellemképüket utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán