Jelige: Kapufa

Beküldte: admin, 2012-01-14 22:23:38  | Címkék: k

Ágyszélen

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]. Az aluljáróban játszik, saxofonozik, öltönyben és nyakkendőben. Szemén fekete szemüveg, nem vak. Minden kedden, szerdán és csütörtökön szokott helyén áll, délután öttől, este kilencig. Magas alakja kiválik a tömegből, többen körülállják, gyakran egy-egy fémhúszas, ritkábban papírpénz hull a saxofon tokjába. Amikor végez, Gruberrel, a hajléktalan ismerősével vált néhány szót, más senkivel. Legutóbb Gruber meglepődött, hogy a férfi egy kávéra hívta a közeli bisztróba, és családjáról mesélt.

Nagyapám fiatalon lokálokban saxofonozott Pesten. Itt ismerkedett meg nagyanyámmal, aki egy Csanád-megyei földbirtokos lánya volt. Szerelem első látásra. Nagyapám nehezen szokta meg a vidéki életet, a birtokot, a kúriát. Szenvedélyes kártyás lett. Sokat nyert, és még többet bukott. Lenullázta magát. Már a csillárokat is eladod, pörölt nagyanyám a hórihorgas nagyapámmal,aki szemét le nem vette volna ilyenkor az egyik festményről. Krisztus az Olajfák hegyén. Kardokat és pisztolyokat gyűjtött. Nem engedte, hogy kézbe vehessem őket, legalább egyszer. Féltett, hogy véletlenül még megvágom, vagy meglövöm magam. Inkább megtanítlak szaxofonozni, nevetett rám egyszer az öreg, miután sokadszorra is a vitrinnél kötöttem ki, néztem a gyöngyberakásos fegyvereket. Nagyapám állta a szavát, minden kedden, szerdán és csütörtökön délután velem foglalkozott, aminek nagyanyám örült a legjobban.

A Zsolnay porcelán étkészletet nagyapám és nagyanyám születésnapján és karácsonykor használtuk. Nagyanyám nem engedett egyetlen darabot sem eladni belőle, a hozományom, nem adom – kiáltott fel, és eldugta a készletet, senki sem tudta, hogy hova. A XVIII. századi zenélő órát nagyapám sem merte elkótyavetyélni, mert dédapjáé volt, inkább a cséplőgépet hagyta veszni, traktorral együtt.

Nagyapám játékszenvedélye idővel sem kopott. Elúszott a birtok is, a kúria is. A faluba költöztek. A föld holdanként fogyott el. Nagyanyám nem sírt, hallgatagabb lett. Végül ketten maradtak a házban. A neves mestertől származó festmény a nagyszobában függött, a kétszemélyes ágy fölött. Krisztus az Olajfák hegyén. Nagyapámat szívroham vitte el. Nem bírta már az adóság terhét. Hetekkel a temetés után meglátogattam nagyanyámat, a kardok és pisztolyok vitrinjében csak sötét foltokat láttam, Nem kérdeztem semmit. Az óra sem ketyegett, senki sem húzta fel.

Egyetemre jártam, nyaranta több napot nagyanyámnál töltöttem, aki még mindig a régi falusi házban lakott. Az órát a fészerben találtam meg, valaki kirakta a házból, talán az albérlő lehetett. A festmény a helyén maradt, alatta már csak egyszemélyes ágy volt. Nagyanyám segélyből élt, nyugdíjat nem kapott, nem járt neki. Földbirtokos asszonyként varrt, szőtt, vezette a háztartást. Nem háborgott, türelmes szemmel nézett rám. Párnája alól előkotorta a nejlonzacskóban őrzött papír százforintosokat, és kezembe nyomott néhányat, csak ezt tudom adni – szólt gyenge hangon, és maga elé nézett, mint aki szégyelli magát. Majd felemelte fejét és szemembe nézve mondta, eladtam a Zsolnay készletet.

Nagyanyám harminc éve meghalt. A falusi ház még áll, a tető gerince meghajolt, le kellene az egészet rombolni. Egyik rokonunk lakik benne. A neves mester festménye eltűnt. Nem gyanakodtam senkire, nem nyomoztam, hogy kiderítsem, mi történt.

Szombatonként be-betérek valamelyik antikváriumba. Néhány napja a kedvenc könyvesboltom melletti műkereskedésben kötöttem ki. Megbízásból sakkasztalt kerestem. Egyből szembetűnt a festmény és kerete, kinézetre mindkettő megegyezett azzal, amit emlékezetemben őriztem. Krisztus az Olajfák hegyén.

Hitetlen voltam, mindig annak tartottam magam. Templomba nem járok, de ha régen külföldre vetődtem, nem hagytam ki a szent helyeket sem, legyen az katolikus, református, vagy ortodox.

Gruber, elfogott a vágy, hogy megérintsem a neves mester festményét, de nem volt hozzá bátorságom. Zsebre dugott kézzel álltam előtte, éreztem az ágy támlájának hűvösét, simaságát, két, majd egy ágy, hűlt helyük. Nagyapám és nagyanyám ülnek az ágy szélén, beszélgetnek, nagyanyám fésülgeti a reggel kontyba font és lefekvéskor kibontott haját, nagyapám a saxofonjával bajlódik. Majd belefúj, játszik néhány taktust. Itt megmerevedik bennem a kép. A hangjukat hallom, és arra gondolok,„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán