Jelige: KAEL

Beküldte: admin, 2012-01-10 10:37:06  | Címkék:

Felejtés

     – „Hová lettek a családi ereklyék”[1]? – bukott át a szétdobált halmok fölött az izgatottság.
     – Keressen csak nyugodtan, nekem már nem fontos az idő – s próbált enyhíteni a kötélcsomókba fojtott haragon a székéhez kötözött régiségkereskedő.
     – Ne játsszon velem öreg, tudja, hogy nem a pénz érdekel: hol vannak a családi ereklyék? Maga megmondja, én meg itt sem vagyok, s még az életét is meghagyom.
     – Íme, a ma embere, aki erőszakkal akarja magát az ősök által szabott ösvényről megszabadítani. Mert nem akar abba a hibába esni, amit rajta követtek el: a szokások, a család, a munka. S miközben menekül a múlt elől, új néven ugyanazt életbe hívja. Éppen azon az úton megy tovább, amit elhagyni szándékozott. Felejtsen. Azzal folytatja, hogy változtatni akar rajta.
     Az idős ember érezte, hogy melegség pereg le arcán az ütés nyomán.

     – Hallgasson!
     – Nézzen csak körül fiatalember! Engedje el a múltját. Ami hozzám kerül, értse meg, azt nem lehet egyszerűn ellopni.
     – Már hogyne lehetne?
     – Mondja csak, itt ki látja, mit tesz? Kinek hiányozna innen bármi is, amit elvisz? – s az ember hangja nyugodtan terített a betolakodónak.
     – Bolond vénember, magának csak hiányozna, hiszen nem fillérekről van szó!
     – Maga a bolond fiatalember. Éppen olyan láthatatlan a semmirevaló élete, mint ezeknek a tárgyaknak itt körülöttünk. Foghatja a tárgyakat, amiért jött elviheti. Tehet velük bármit: őrizgetheti tovább mindet méltóságban, vagy akár semmivé zúzhatja. De ki kell ábrándítanom: se így, se úgy nem szabadul az útról.
     – Hova rejtette őket?
     – Látja, milyen különös? Itt vannak valahol… Egy idegen előtt, aki ide belépne, nincsenek rejtve ezek a tárgyak, nem ezt érzi, mert nem ismeri a múltjukat. Maga viszont úgy érzi, elveszett, hogy elrejtették a szeme elől. Mert tudja kié volt, s mit tett vele. Miért akarja készen kapni azt, amit maga teremthetne meg? Maga teremtheti meg a jelent azzal, hogy választ. Ha azt akarja, amiért jött: akkor nem szabadul meg a gyötrő érzéstől, ami elől oly kétségbeesetten menekül.
     A zaklatottság a kereskedő elé sodorta a férfit megint.
     – Maga ismer engem?
     – Gyanakvás. A felismerés előcsarnoka. Van, aki belép, s van aki… 
     – Miről beszél itt össze-vissza?  
     – Elég hosszú életet éltem le az emberek „kövei” mellett ahhoz, hogy könnyedén meglássam rajtuk, mitől szenvednek. Nézzen csak körül! Nem véletlen találnak rám. Ezek itt a felejtés falai. Aki itt akar hagyni valamit, higgye el, nem csupán pénzt akar a valamiért. Sokszor éppen, hogy ingyen adják. Az a fontos, hogy itt akarnak hagyni valamit, ami nem igazán az ő részük.
     Tehetetlenségből tolta az ösztön a férfi ajkaira a szavakat. Olyannyira megdöbbentette, hogy ütni akart megint, de csak hátat fordított az öregnek.     
     – De megint mások vásárolni jönnek ide…
     – A tárgyak… Nem élhetünk meg mindent, mindenhol a világban. Mindig csak azt, amiben éppen elmerülhetünk. Ide a vágyaink hajtanak minket. Mások életeihez.
     Szélesre nőtt a csend egy pillanatra, s a férfi neki kellett lendüljön, hogy átléphesse.
     – Adja ide őket, aztán megyek!
     – Arról a menekülőútról beszél, amit az imént tett járhatatlanná? Nézzen körül, egyetlen más út sincs, se egy ablak, se egy ajtó vagy szellőző, amin távozhat. Innen egészen más út vezet tovább.
     – Megölöm!
     – Tehet bármit. Ide nem lát be senki, hogy ítéletet mondjon maga felett. Maga teremtheti meg a jelent azzal, amit választ. Ha megöl, önmagát is elfelejti. Miért nem akar önmaga lenni? Miért ragaszkodik mások megkövült tárgyba zárt sorsához?
     – Maga beszél vénember, mikor üzletet csinál az egészből!
     – A pénz a felejtés álnok szolgája. Megtisztít, lemos minden emberit, ami az élet dolgaira rakódik a nagy vándorlás közben. Segít. Ahogy én is segítek mindenkin, aki belép hozzám.
     – Nem hallgatom tovább, kérem az örökségem! Tudom, hogy ide került.
     – Nem érti, látom, nem érti – emelte fel a kereskedőt a székről a lemondás. Lassan mozgott, megdörzsölte a csuklóját, erősen belehasított a kötél az eltelt idő alatt. A betolakodó hátrált rémületében, megbotlott, s elvágódott.  Az öreg odacsoszogott hozzá.
     – Jöjjön, felsegítem! – nyújtotta a kezét.
     – Hogyan lehetséges… hogy oldozta el… de hiszen…
     – Láttam, hogy magán még lehet segíteni. Jöjjön, na!
     A jó szándék az asztalfiókban őrzött megsárgult borítékhoz vitte az öreget. Átadta a férfinek.
     – Mi ez?
     – A családi öröksége, amit keres.
    – Félre értett engem uram. Talán mégsem olyan okos, mint amilyennek mutatta magát. Amit én keresek, az három…
     – Az édesanyja, hagyta itt – lépett a mondat végére az ember –, mikor még élt. Azt mondta, el fog jönni érte… valaki. Ott áll benne, hogy hol keresse.
    Félrevonult a férfi, s valami felhasadt a csendben.
     – Üres.
     – Akkor tegyen érte, hogy ne legyen az! Menjen, a léptei sorokat húznak majd. A családi ereklyék egy sokkal tágasabb helyen várnak ránk. Messze innen. Itt nem vehetjük magunkhoz belőlük a hiányzó részünket.
     A pisztoly az asztalon hevert, a férfinek csak a hátát látta.
     – Mennyi mindent kell még újra meg újra magunkhoz venni, hogy helyesen járjunk idelenn. Amit ránk hagynak, nem tud itt a földön életünk hiányzó részévé lenni, mi csupán a tárgyak illúzióiban tapogatjuk őket. Most már ő is tudja. Menj csak fiam, oda kell érjünk mindannyian, addig „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán