Jelige: juno1127

Beküldte: admin, 2012-01-20 11:46:01  | Címkék: ,

Üveghegyen innen és túl

- „Hová lettek a családi ereklyék”[1] innen? Nincs még kész a kávé?
- Ja, a gömbök? Vagy nagyi mindenes doboza?
- A doboz. Régebben itt volt ezeknek a cipőknek a helyén.
- Azt a mindenit, te aztán tényleg rég jártál errefelé. Még amikor kiderült, hogy újra babát várok, megkértem Jancsit, hogy vigye fel az egészet a padlásra. Kérsz a tiedbe tejet vagy mézet?
- Egy kis méz jöhet, köszi.
- Parancsoljon, hölgyem. A padlás után már nem igazán lesz hova feljebb vinnünk mi?
- Jó ez a kávé. Robi is így csinálja pont.
- Ezt a mosolyt, ajjajaj. Valaki itt igazán nagy bajba keveredett, úgy látom. Mikor hozod el bemutatni nekünk?
- Holnaphoz egy hétre repül ő is haza. Valamelyik nap átjöhetnétek inkább ti ebédre, ha már itthon lesz. Ahogy itt most beindult a május, ha szerencsénk van, akár piknikezhetünk is simán. Egyébként meg... ha arról van szó, a tetőre végül is még mindig kivihetitek azt a szegény dobozt.
- Ne már, most komolyan, nem őrizgethetünk örökké egy doboznyi hímzést, előző századbeli vonatjegyet, tükörszilánkot meg utazós kristálycukortasakot. Mielőtt Jancsi felvitte, átnézegettem az egészet, és még ilyenek is vannak benne, hogy például egy kis zacskó virágföld. Sok dologról egyáltalán azt sem tudom, nagyi minek tehette el.
- Végül is valamelyik generációnak úgyis el kell szánni magát erre. Ha nagyon akarod, mi tologathatjuk még egy darabig, de a srácok már biztos nem fogják. Érték nincs benne semmi, ugye?
- A porcelán egy részével talán megpróbálkozhatnánk egy antikváriumban, de hát tudod hogy megy ez mostanában. Szóval igen, érték nem igazán van benne semmi.

Semmi. Semmi? Lányok, rajtatok kívül ez a doboz az, ahol a legnagyobb a kimutathatósága, tettenérhetősége egy valaha volt nyakfordulásnak, egy ütközésnek a második emeleten egy virágosdézsa mellett, egy találkozás Napjának, ami a mai napig sugárzik. A ti szemfehérjétek és léleksárgátok és a fent ujjukat szopva szendergő színházjegyek vagytok a fénye, a mozzanat belőletek fejthető vissza, ti vagytok a fonal, ami visszavezet egy egyszer-volt-hol-nem-volt mosolyhoz. A föld és a szilánkok és ti vagytok az ujjlenyomat az összetapicskolt ablaküvegen, amire ha rásüt a nap és előhívja a képet, eláll a lélegzetetek. Igen, volt egy pillanat fent a másodikon, fekete-fehér csempe volt a talajon és november volt és reggel és ők ketten, és ennek a megismételhetetlen jelenségnek, együttállásnak vagytok ti a megszilárdult mészlenyomata. Valaminek a vetülete, az árnyéka. Belétek van kódolva az a másodperc, valamilyen formában őrzitek mindannyian a történetet, a belépők, az elefántos porcelán, a Tazza D'Oro -ból hazahozott cukor és a bokacsontjaitok. Nem arról van szó, hogy nem értem meg. De egyszerűen abban a dobozban kettőnk szent jobbja van. Kontinensekkel és évmilliókkal arrébb egymás mellé ért Emi és Marci. És én tényleg megértem, még csak arra sem kérlek titeket, hogy csak egy pár percet várjatok, mert ha meg akarok fürdeni benne, ott van minden a hajszálaitok anyagában, és tudom én is, hogy lefő a kávé és robban a május, gyerekek fogannak, izeg-mozog az élet, alig bír magával, a padláson kell a hely a tipegőknek meg Jancsi horgászfelszerelésének. Én ne tudnám, hogy minden, ami élő, annak valamennyi sejtje ebből a tavasz-szerűen pogány továbblépés-anyagból lett szőve? Legyetek nyugodtak, tudom. És tulajdonképpen hosszútávon így van ez rendjén, a tárgyak a generációk mentén nyilván elcsitulnak. Volt egyszer Emi és Marci a másodikon, most pedig nemsoká egy hajnalfényben derengő szeméttelep fonnyasztja el az őket és a pillanatot igazoló fecniket, gombolyagokat és fémeket, és róluk és az időről onnantól kezdve nem tanúskodik semmi más, csak és csak ti, Emi és Marci a kockás csempés folyosón kora reggel, „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán