Jelige: Judy

Beküldte: admin, 2012-01-04 00:02:35  | Címkék:

Oh ti kik régen éltetek

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
A bús néma alkonyat visszatekint.
Az asztal a szék, ez már mind nem él,
Egymagam maradtam csak én.

Nem él a szél, de még a fény sem él,
Mélyében sötét végítéletén.
Talán nem ez, amit a föld remélt.
Oh ti kik régen éltetek, mi veletek
Gyengén kiszállunk, betegen.

S bárha silány, házam egykor
Csupa kő és sár agyag.
Meg szoktam otthon ülni,
Meghúzni önmagam.

Erkélyen tüskés, hatalmas növény,
Hosszú Szirtje a szakadékba nyíl.
Nézd borzadó tagjaik, ahogyan süvítve tépdesik
S mily hosszú, míg véget ér.

S a régi föld mely türelemre kényszerül,
Szórta arany kincseit mögém.
Ti szemek melyek arcomhoz oly hasonló,
Fölégett mezőkön oly lassan eltűntök.

Emlékeitek kitárom, előre bámulok bután,
Hol annyi régi szirmok illatán,
Most csak sorsodnak képe tán ölt egy hosszú délutánt,
Nem él a levegő a porszemrengető.
Egymagam maradtam csak én.

Jaj szegény lélek, kiket szeleknek úszó szárnyai, lenget,
Még a selymek közt is csapódik lelkemhez,
Szomjasan remegnek gondolataim, hogy
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán