Jelige: Jolu

Beküldte: admin, 2012-01-10 00:04:54  | Címkék: j

Júlia nem akar a földön járni

„Hová lettek a családi ereklyék”[1] hol van már a farkas lábú asztal? Nagyszüleimtől kapott örökségem, ami alatt órákat játszottam gyerekkoromban… a gyerekkorom… a nagyszüleim… Nagyatád…

Magamnak való kisgyerek voltam. Akadtak persze barátaim, de szerettem egyedül csavarogni. Azt pedig Nagyatádon nagyon lehetett! Tíz-tizenegy éves koromig ott laktak a nagyszüleim. Anyu szülei. 

Nagyatádra kis motorvonat vitt, a Piroska. Balatonszentgyörgyön és Somogyszobon kellett róla átszállni. Kívülről tudtam az összes állomásnevet: Mesztegnyő, Marcali, Segesd, Fenékpuszta... Hosszú út volt, majd négy óra. Ugyanolyan hosszú ma is. Mikor leszálltunk a vonatról és átvágtunk a városon, mindig dudált a cérnagyár. Jelezte a műszakot. Sose láttam a cérnagyárat, de a szirénahang hozzátartozott Nagyatádhoz. 

Mi, Anyuval a kihúzott kanapén aludtunk, Mami mellettünk az ágyon. Papa a nagyszobában, a Mami melletti falnál. Éjszakánként beszélgettünk, és Mami időnként megdöngette a falat: - Jancsi, ne horkolj! – Ő ilyenkor vagy abbahagyta, vagy átjött kicsit. Csíkos, férfi pizsamái voltak. Olyan gombolós. Felhúzta a nadrágot a hóna alá, a hasát meg kidugta és grimaszt vágott. Kacagtam rajta. Papa mindig nevettetett. Az elsőn laktak, az Aradi utcában. A kisszoba előtt volt egy kandeláber, bevilágított. Mamiéknál sosem volt sötét. Sokáig féltem a sötétben, de náluk mindig megnyugtató félhomály volt.

Csavarogni mindennél jobban szerettem. Útvonalaim voltak. Rövidebbek és hosszabbak. A legnagyobb vagányság az volt, ha biciklivel mentem. Akkor tényleg bejártam az egész várost. Nyaranta letekertem a Rinya partra, időnként fürödtem is. A parton száraz kagylóhéjakat gyűjtöttem… Szerettem bóklászni a temetőben. Olvasgattam a sírfeliratokat, számoltam, ki hány évesen halt meg. Próbáltam elképzelni, milyen lehetett, vajon szerették-e… Utcai árustól vettük a dinnyét. Mikor már nem győztem várni, elé mentem a kertvárosba. Ott köröztünk a pasi kocsija mellett a többi gyerekkel és kiáltoztunk: - Dinnyéééét! Diiiiinnnyyyyéééééét!!!! - csak haladjon már, hogy vehessünk végre mi is!

Megtanultam egy kézzel bicajozni, aztán elengedett kézzel is. Tekertem végig az Aradi utcán egy szál kisgatyában, kitártam a karom, rövid hajamat fújta a szél és hangosan énekeltem. Sokat énekeltem akkoriban. Hajóhintázás közben, bicajozás közben, fára mászás közben... "Júúlia nem akar a földön járni..." Ez volt a kedvencem. Elénekeltem egymás után ezerszer. Sose untam meg. Zoli is tudta a Júliát. Ha ketten bicajoztunk, akkor egymás mellett gurultunk kitárt karral és ordítottunk torkunk szakadtából. Sokszor vittük egymást a csomagtartón. Rácsosra törte a bukkanókon a seggem, de nem érdekelt. A derekába kapaszkodva dirigáltam, hol kanyarodjon.

Renáta a szomszédban lakott. A mellettünk lévő lépcsőházban, de a teraszunk összeért. Esténként együtt szotyiztunk az erkélyen és kibeszéltük a fiúkat, meg a kiskatonákat. Azt mondta, a nők 14 éves korukban véreznek, menstruációnak hívják ezt. De csak egyszer jön meg és utána soha többet. Mikor ezt előadtam Anyunak, szegény azt sem tudta, hogyan helyesbítsen. Nyolc éves koromban még nem akart volna felvilágosítani.  

Klaudiával és Gabival babázni volt jó. Ezt szerettem a legkevésbé. Őket inkább az otthonülős délutánokra tartogattam. Bicajozni meg csavarogni sokkal jobb volt. Már akkor is azt gondoltam, hogy a lányok hülyék. Nekem fiúk voltak a barátaim. Lányokra csak ritkán fanyalodtam.

Ősszel az összegyűjtött falevelekben hemperegtünk és a padról ugráltunk a kupacokba. Emlékszem, egyszer, mikor kinéztem az ablakon, megláttam, hogy elégetik az összegyűjtött faleveleket. Az a hét a falevelekben való hempergőzésről szólt. Sírtam, hogy elrontják a játékunkat. Sirattam a megbarnult, száraz avart...

Nagyszüleim halála után egyszer jártam Nagyatádon, pár évvel később. Álltam a konyhaablak alatt percekig, néztem felfelé és vártam. Vártam, hogy Mami kinézzen rajta. Vártam, hogy kihajoljon, és szalvétába csomagolva ledobjon nekem két forintot fagyira. Szerettem volna felkiabálni neki: - Mami! Mamiiii!!!!

Meg sem lebbent az idegen függöny… Soha többet nem mentem oda. Hol van már a farkas lábú asztal, a gyerekkorom… a nagyszüleim…  „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán