Jelige: Joe di Maggio

Beküldte: admin, 2012-01-08 21:42:26  | Címkék:

Kincsvadászok

„Hová lettek a családi ereklyék”[1] - próbálkozott most már a direkt kérdéssel Szabó, miután eddigi erőfeszítései rendre kudarcba fulladtak. De a helyzeten ez sem változtatott, Mari néni tovább énekelte a „Nékem add a keszkenődet, kisleány” kezdetű nótát, Jóska bácsi pedig, 84 évét a sutba dobva, csizmájával verte hozzá a taktust.

Szabó kigombolta zakója felső gombját, és minden mindegy alapon felhörpintette a házipálinkát. Ez lett volna az utolsó cím mára- eddig minden jól haladt, de hétszentség, hogy többet nem fog megbízást kapni Herr Schlecherfürsttől, akivel harmadik éve dolgoztak együtt. Szabó szerezte az ügyfeleket - örökösöket, eladósodott kisembereket, titkos gyűjtőket- akik valamiért túl akartak adni az évszázadok során összegyűlt családi ereklyéken, osztrák megbízója pedig felvásárolta a kincseket. Ment is minden, mint a karikacsapás. Eddig. Szegény Szabó, nem sejtette, hogy vesztét egyetlen betű okozza: Csajkasfalva Fő utcája helyett Csajkadfalva Fő utcájában ültek épp.

Mari néninek pedig meghagyta Irénke a Hivatalból, hogy énekeljen, ahogy csak bírja, mert a megyei Tv -től jönnek és a falvak népzenei kincsét akarják dokumentálni. Azért irányították őket épp Mari nénihez, mert egyfelől mindig nagy dalárdás volt, másrészt meg erősen nagyothall, nem zavarják meg holmi keresztkérdésekkel. Tényleg nem zavarták meg. Már a „Faragott szék alatt sepregetett anyám” címűnél tartott, amikor Jóska bácsi váratlanul felpattant és kalapját emelgetve lépegetni kezdett az étkező kövén. Szabó megtörölte a homlokát. Most Mari néni is felpattant és miközben rágyújtott a „Szederinda, szederinda” kezdetű örökbecsűre, férjével összekapaszkodva nekilátott az igazi csajkadfalvi lakodalmas táncot bemutatni a megyei Tv-nek.

Szabó eddig nem mert Herr Schlecherfürstre nézni, de most már nem bírta tovább. Ekkor döbbent meg igazán. Az osztrák szeme könnyben úszott, mintegy megbabonázva figyelte az idős pár táncát. Szabó persze azt sem tudhatta, hogy micsoda régi sebeket tép fel megbízójában ez a szokatlan délután- Herr Schlecherfürstnek nagyszülei jutottak eszébe, akiket a háborúban vesztett el, amikor még tipegő kisded volt és nem régiségkereskedő. Igen, most jött rá, hogy a fájdalmasan hiányzó, magyar származású nagyszüleit kereste minden családi lomtárban, minden ereklyében, minden szúette faládában, minden megsárgult fotóban. És ma, itt, a véletlen játéka folytán előtörtek a régi emlékek. Hogy a nóták, az idős pár vagy a házipálinka miatt, ki tudja, nem is érdekes.

Herr Schlecherfürst megtörölte szemét a zsebkendőjével, ingujjra vetkőzött, és beállt Mari néniékhez bokát csapkodni, Szabó legnagyobb döbbenetére.

A közben megérkező TV stáb két főből állt: a kamerát kezelő fiatalember hangos szentségeléssel vette tudomásul, hogy a fényviszonyok rettenetesek, az alakok imbolyogóak. Hiába dohogta, hogy az egész szellemképes lesz, társa, a rendező hihetetlen autentikusnak és spontánnak találta az eléjük táruló jelenetet, amit így, egy az egyben, vágás nélkül kell majd adásba adni. A kamerás ugyan nem volt meggyőződve arról, hogy a „Kopogós a cipőm, ijedős a szeretőm” kezdetű nóta, vegyítve a Herr Schecherfürst által dúdolt „Alle Vögel sind schon da”-val annyira autentikus, de addigra már őt is magával ragadta a hangulat, így elindította a felvételt. Igaz, hogy a rendező tudományosan komoly képét a háttérben hadonászva dalolászó alakokkal nem bírta ki vihogás nélkül, így amikor az nagy komolyan belenézett a kamerába és felütésként belemondta a mikrofonba, hogy „Vajon hová lettek a régi öregek által énekelt népdalok?”, az operatőr, fuldokolva a röhögéstől, csak annyit tudott kinyögni, hogy „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán