Jelige: Jezabel

Beküldte: admin, 2012-01-30 20:35:02  | Címkék: j

Homok

„Hová lettek a családi ereklyék”[1] – mily ocsmány játékot tud űzni az élet… Merre tűnt az egykor oly szép szülőföld… A hegyek… A friss vizű, bőséges csobogókkal játszadozó zajos források… Mennyivel másabb volt az, mint ez a nagy semmi, amiben hazug álmok játszanak a horizonton, csúfot űzve a hiszékeny emberből.

Vörösen izzik az ég alja, szelet jósolnak az angyalok… Tapasztalatlan gyermeki daccal áll magában, talán csak séta, kis eszmecsere annak, aki ebben a barátságtalan kinézetű tájban idegenül mozog. De furcsa, gondolja, s több jelentőséget nem adva neki, a homokos, imitt amott rekettyebokrokkal tarkított faluszéli tájban rugdossa a buckákat maga előtt. Arca nedvesen csillog. Az izzó apróra zúzódott kőmaradvány visszaveti a pihenni készülő nyári napot, s az oly forrósággal simogatja bokáját, majd leperzselődik róla a bőr. Most azt sem érzékeli, csak nézelődik értetlenül. Mit is keres ő ott, ahol soha sem volt hazája, hol nincsen sem elődje, s hol még utódja is csak idegenül mozog. Messziről hallik a vonat trillája, zakatoló kerekei egyre közelítenek, táncoló sziluettje előtűnik az egyik zöldes-barna növénycsomó mögül.  Pedig már este van, s még nem ereszt az ég szorítása, a világosság sem adja át helyét a sötétnek… csak az ő szíve dobol. Megbántva, értetlenül imbolyog. Tudja, mire végez a sétával, már minden rendben lesz, mert Isten olyan békés lélekkel áldotta meg, a harag nem tud gyökeret verni, csírái elpusztulnak mellének rejtekében sorban. A sárgás-vöröses valami egyre közeleg. Felnéz az égre, s úgy véli, lassan ráborul annak fátyla, visszafordul, elindul haza. Már-már eléri a faluszéli első házat, amikor a lanyhás, lágy szellőből, hirtelen haragú őserő kezd tombolni, s oly fergeteges erővel dobálja a vézna testet maga előtt, hogy az majd felesik. Megáll egy pillanatra, visszanéz. Ott, ahol a narancsos izzó felhőt látta, most feketében gyászoló viharfelhő tombol. Futásnak ered, de a szél gyorsan utoléri, leveri lábáról.

– Mit akarsz? Az életemre törsz? – kérdi halkan, de már nem láthatja azt, ki orvul megtámadta, szájában recsegve ropog az apró szemű, fanyar ízű homok, szemeit kellemetlenül betakarja a por. Ilyen lehet az a pillanat, amiről a Bibliában olvasott, gondolja s megadóan, hasra fekszik, karját ösztönösen feje köré húzva, összegörnyedve, hogy nehogy ettől a szúrós valamitől megfulladjon. Fülét befogva várja, amikor az úr elragadja onnan, ahová most leborult. Ekkor csoda történik. Ahol az imént még indigóban tombolt az égbolt, most szelíd nárciszok lengenek, halványan mosolyog a nap. Nagy nehezen kinyílik a morzsaléktól elnehezedett pilla, aprócska résén sikítva hatol be a fény. Juj, gyorsan kutatni kezdi zsebeit, előkapva egy ruhadarabot, melyet zsebkendőnek becézett még édesanyja. Szépen kikeményítve, vasaltan adta neki reggelente oda. Kitörli vele a sok aprócska szemcsét a pupillája környékéről. Viharnak már nyoma sincsen, amikor felocsúdva e furcsa jelenségből, elmosolyodva indul el otthonába. Na, eljött az igazság angyala, gondolja, s tudja e furcsa jelenség válasz buta, ostoba kérdéseinek halmazára. Oka nem volt a sértődésnek, férje nem bántotta meg, csak ő érzékenyebb a kelleténél. A világ halad a maga rendjén. Erőteljes szél kellett ahhoz, hogy belekóstoljon a táj jellegzetes homokviharába, mely meghozta kérdéseire a választ.

– Istenem, de szép az élet! – elővillanó fogsorából csak úgy pattogzik a finom por, jó nagyot köp, s már szalad is haza.

Hol vannak azok a régmúlt lilahegyű felhők, melyek esővel verték az útban rekedőt? Mára porfelhők verik lábát a kétkedőnek, „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán