Jelige: Jade

Beküldte: admin, 2012-01-19 21:04:12  | Címkék:

UMI

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? Itt ülök. Magamban és magamon hordozva mindent, ami megmaradt. A szürke kő, amin ülök, lassan átszivárogtatja belém az óceán által pórusaiba csiszolt nyirkosságot és gyilkos hideget. Csuklómon a Seiko megcsillan a tompa napfényben. A por felfogja a sugarak erejét, langyos csupán az éltető fény.
9-es. Egyetlen szám. Önmagában semmit nem jelent. Hátralévő életemben mégis a pusztulást idézi fel majd minden pillanatban. A mindent megmozgató remegést, a félelmet, a menekülést és a vad óceán tarajos hullámain lovagló halálkatonákat.

Umi*. Vajon hol vagy most? Merre vitte el a testedet a víz? Milyen különös, hogy nevedben hordoztad végzeted. Emlékszem mennyire szeretted ezt a házat. Esténként, miközben én a következő regényemen dolgoztam, te kiálltál az erkélyre és a végtelenbe hajló víztömeget nézted mosolyogva. Néha kezembe martál és villogó, feketébe hajló szemeddel bűvöltél, hangos szavakkal, hogy menjünk le sétálni a partra. Amikor lassú léptekkel szeltük a finom homokot, előreszaladtál. A sós szél belekapott hosszú hajadba és te nevetve integettél vissza, én pedig mindig megpróbáltam a lábnyomaidba lépni. Kagylókat gyűjtöttél és később viaszt öntöttél beléjük. Esténként, csavaros formákban lobbant fel a gyertyafény, amikor behoztad a vacsorát. Hosszú ujjaid úgy fogták a pálcikákat, mintha ecsetek volnának, amikkel freskókat festesz fel az emberek torkának barlangjába. Csípős vörös, lágyan omló kék és intenzíven robbanó sárga. Ízek színei. Annyira szerettél főzni, és a vendéglő is jól ment. Furcsa, de örülök, hogy már nem látod mindezt, az összeomlott kövek kaotikus rendszertelenségét, az iszappal borított torzókat, a felismerhetetlenné vált vidéket. Idegenek lettünk itt. Mindannyian.

Felállok. A kőhalmot nézem, a szemetet, a sűrű, megkérgesedett iszapot. A sóhajom belevág a városra feszített csöndbe. Kezembe veszem az apró, temetőbe szánt, virágültető ásót és elkezdem a munkát.

A megerőltetéstől átmelegednek a végtagjaim. Forrónak érzem a levegőt, égeti a torkomat. Célom van. Keresnem, találnom kell valamit, ami bizonyítja az elmúlt évek közös létezését. Meg kell, hogy keresselek a romjaink, az itt maradt és idesodort, eltépett életfonalak között. Az iszap ráül kezemre, átitatja bőrömet és beszivárog alá. A kövek felhorzsolnak, a darabokra tépett, vaskos fadarabok, apró szilánkokká mállanak ujjaim alatt. Törmeléket szórok a hátam mögé, félszemű babafejet, szétázott könyvek maradékait, edények rozsdás ürességét. Számban keserű ízzel árad szét a csalódás. Nem lehet, hogy nem maradt semmi. A kő, amit elgurítok, halkan felnyög, mielőtt felfedi titkát. Alatta, a homokba süppedve fekszik egy kagyló. Hófehér, önmagába csavarodó teste töretlen. Remegő kézzel nyúlok le érte. Felemelem, megfordítom, és ott ahol üresnek kellene lennie halvány, lilásan derengő viasz nevet rám. Könnyek tolulnak szemembe, ahogyan tenyerembe rejtem ezt a törékeny múltat.

Lemegyek a partra. A homok beissza lépteim zaját. A sós tengeri szél beleborzol hajamba. Csak az én lábnyomaim hevernek mögöttem. Az egyik mentőalakulat felé indulok, akik evakuálják a túlélőket. Embereket látok, arcukba beleégett a félelem és a fájdalom. Körülöttünk csontvázzá gyilkolt épületek zörögnek, fákra csavart hajótestek ropognak. Talán majd újra lesz itt élet. Egyszer. Amikor majd elmúlik a fájdalom. Amikor majd nem emlékszünk a mosolyukra, illatukra, létezésükre. Amikor szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

(* Umi – japán szó. Jelentése: tenger,óceán. Gyakori női név. )

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán