Jelige: idővadász

Beküldte: admin, 2012-01-05 23:04:08  | Címkék: i

Emberi(az)idő (?)

„Hová lettek a családi ereklyék”[1] kérdezte sírjából felkelve egy számomra ismeretlen test. – „Tavaly eltüzelte anyám.” - Válaszoltam ridegen, hiszen már úgy hozzászoktam családi házunk családtalan légköréhez, hogy teljesen elveszítették érzelmüket az én számból kiejtett szavak. Már egy jó ideje nincs családom. Szélnek eresztett minket a sors. Már évek óta csak két pont között cikázunk, mint hőmérőben a higany. Több éve már csak a hidegség marja szívünket. Amikor a szomszédházak felett izzik levegő, mi akkor is fázunk.

 Anyám a „kacatokkal” együtt eltüzelte nagyanyám gyöngysorát is, azzal pedig a köztünk lévő köteléket. A tűz pedig önzően az utolsó melegséget is elvette anyámtól, majd porrá égette, és azt is szélnek eresztette. Mindenünk elszállt, üresen maradtunk egymásnak egy üres térben.

Amikor, végre nem két földrajzi név között futottunk, amikor végre megállhattunk és egymás feltöltésével tölthettük volna időnket, mi akkor is üres házunkat lomtalanítottuk, – a körzeti kórház sokkal otthonosabb volt, mint a mi egykori gyerekkori palotánk, ami akkor még tele volt az életjátékaival, és játszótársaival, anyával és apával. Azóta elfutott az idő. Talán próbál velünk futni, próbál megelőzni minket? És ha egyszer megelőz, akkor az idő fog nézni minket, ő fog hozzánk igazodni, nem pedig mi hozzá? És ő fog minket minden szoba falára, minden idő csuklójára, minden számítógép képernyőjére kirakni? De ez, hogy nézne ki? Vajon minden házban engem néznének? Az unalmas iskolai tanórákon vajon nem jönnék zavarba, hogy folyton engem lesnek? És mi lenne, ha azt, az utálatos Timit kellene néznem a pályaudvar homlokzatán? Nem! Ez nem lenne jó! Tenni kell valamit! Ha megállnánk, lehet az óra is megállna, és végre lenne időnk mindenre, és nem azon kapnánk magunkat, hogy itt az a perc, amikor mindennek vége.

Egyszer egy talkshowban azt hallottam, hogy valójában folyton pihenünk, és nehezünkre esik, ha folyamatosan kell csinálnunk valamit. A képernyő előtt azonnal tiltakozni kezdtem, és közöltem az agyonsminkelt, méreg drága márkás ruhát viselő hölggyel, hogy ez nem igaz. Folyton csak cselekszünk, még ha úgy is tűnik, hogy egyhelyben ülünk, akkor is folyton jár az agykerék, és azon dolgozik, hogy hogyan legyen jó, vagy csak jobb. Több hetes lelki torna után végleg elfáradtam, nem bírtam tovább.

 -„Meg kell állnunk, mert megelőz minket az idő!”- szólaltam fel egy vasárnapi ebédszerűségen. Tudni illik, ilyenkor vagyunk a legtöbben az asztal körül (maximum hárman az ötből). Mindenki engem nézett, és biztos azt gondolta, hogy agyára ment a sok tanulás, biztos egy újabb filozófiai kérdésre akar rávilágítani, hogy milyen igaz, és hogy milyen okosak voltak ezek az emberek, bezzeg nekünk soha nem jutnak eszünkbe ehhez hasonló, elgondolkodtató szósorok… Azonban, rögtön elfoszlattam ezeket az ideákat, amikor személyesre váltottam a hangsúlyt. Anyám és húgom még mindig csak nézett, nem szólalt meg. Talán arra gondoltak, hogy a legnagyobb filozófusok sorsát élik? Nem tudom… De még is úgy tűnt, mintha melegebb lett volna a levegő, és közeledtek volna egymáshoz azok, a széttartó pontok. (A pulcsi azért még bőven felfért.)  Továbbfolytattam fegyenclelkem több napos edzés eredményének bemutatását, amikor anyám hirtelen fogta a telefont, és felhívta apámat. Ennyit mondott: -„Mégsem égettem el mindent, nem megyünk tönkre, anyádék örökre élni fognak, mert „szellemképüket az utódok őrzik.”[2] ”

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán