Jelige: Hová lettek...

Beküldte: admin, 2012-01-08 21:01:39  | Címkék: h

Hová lettek...

 - „Hová lettek a családi ereklyék”[1] – suttogta maga elé a megtört tekintetű nő, miközben a kopott fotelban ülve a megsárgult fényképeket nézte. Arcát sűrű ráncok barázdálták, szeméből csendesen potyogtak a könnycseppek, de nem érdekelte. Egyedül volt, nem láthatta senki sem.

Gyermekkori éveire emlékezett, amikor mezítláb futkározott a homokban, bújócskázott testvéreivel és jóízűen ette a bundáskenyeret, amit a mama szívvel-lélekkel készített, úgy ahogyan senki más. Gondolatai gyöngyözve bukkantak fel benne, mint a kitörni készülő vulkán forró vére. Becsukta szemét, és átadta magát az emlékfilm hatásának, melyet agya vetített szemhéja belső falára. Peregtek a kockák, futott előtte egy hosszú élet története.

Hogy hol kezdődött?

1939-ben, amikor egy hideg téli estén megszületett. Édesanyja sokszor mesélt neki arról a napról. A kegyetlen hidegről, a hatalmas hóról, ami megakadályozta azt, hogy a bábaasszony időben odaérjen hozzá. Egyedül szült, sírt és félt, de küzdött azért a boldogságért, ami utána következett. Édesanyja, a mama ment el segítséget hívni.

Mikor visszatértek, már karjában tartotta a csöppséget. Ellátták őt, bebugyolálták meleg takaróba, ölelték, szerették. Akkor még boldogok voltak mindannyian.

Később a sors kegyetlen csapásokkal sújtotta őket. Először édesapját vesztette el, aki katonaként, távol az otthon védelmező melegétől esett el. Egy évvel később anyja is követte, hogy együtt legyenek ismét, egy más, talán jobb világban, ahol nincs fájdalom, csak béke, szépség és szeretet.

Őt a mama nevelte, saját gyermekeként óvta mindentől, akárcsak két idősebb nővérét. Ma már fel sem tudja fogni, honnan volt ennyi ereje ahhoz, hogy három lányt neveljen egyedül.

Teltek az évek, lassan felnőtt, önálló lett, de mindig szívesen járt vissza a kis falusi házba, ahol megnyugvást talált a világ zaja elől. Nehezen viselte a pesti életet, de neki már ez jutott. Ott talált rá a szerelem, oda kötötte felnőtt élete.

Sokat mesélt egyetlen fiának a gyermekkoráról. A nagypapa harmonikájáról, amelyet sokáig őriztek és néha játszani próbáltak rajta, a csutkababákról, amelyeknek arcot rajzoltak. Ők lehettek Barbi és Ken nagyszülei. Szerette a régi, kissé dohos szagú csipketerítőket, a csorba fülű bögréket, a tollal töltött hatalmas dunyhákat.

Kinyitotta a szemét, és körülnézett. Fájó szívvel nyugtázta, hogy mindez már nincsen sehol. A ház üres, nemsokára jön az új tulajdonos. Átadja a kulcsokat, örökre búcsúzva az emlékektől.

A munkagépek ledöntik a megfáradt falakat, meghalnak ők is, és magukkal viszik mindazt, ami számára évtizedeken át fontos volt. Egy modern ház fog itt állni, egy másik család életének filmje kezdődik, új emlékek születnek. Ez az élet rendje, csak fáj… nagyon fáj. Neki szinte elviselhetetlen.

Elfáradt már ő is, nehezen mozog, betegsége évek óta kínozza, de még küzd, hogy lássa felnőni az unokáit, mert szeretné nekik is elmesélni élete történetét, a családi ereklyék meséjét, hogy ne tűnjön el nyomtalanul minden. Rájuk vár az új feladat, továbbadni az utókornak a boldog élet titkát. Az eltűnt tárgyak már nem mesélhetnek, de „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán