Jelige: Homloktető

Beküldte: admin, 2012-01-13 17:32:28  | Címkék:

Ereklyék nyomában

- „Hová lettek a családi ereklyék”[1]?
- Nem tudom – felelte sógorom. – A ládát leraktam az asztalra, ránéztem a fiadra, később nyoma sem volt
- Márpedig meg kell keresnünk. Régóta van a családunknál. Nem veszhet el.
- Hívom a rendőröket – szólt sógorom, Géza és nyúlt is a telefonhoz. Rögtön leintettem:
- Nem szükséges.
- Akkor mit tegyünk? – fordult felém Géza. – Tomi, ha nem a rendőrség segít rajtunk, akkor ki?
- Mi magunk.

Gézán látszódott, hogy nem érti, miről beszélek. Sokáig nézett rám csendben. Végül kinyögte:
- Hogy akarod megtalálni egyedül?
- Mikor veszett el a láda? – kérdeztem.
- Fél órája.
- Az nem sok idő. Kik voltak a házban?
- Én, a fiad, a feleséged, a barátnője valamint az inas, és a szakácsnő.
- Átvizsgáltad a konyhát az eset után?
- Nem volt rá időm, rögtön téged kezdtelek keresni. – felelte Géza.
- Igazság szerint nem is tudtam, mit kellene tennünk.
- Az első, hogy megvizsgáljuk a színhelyet – mondtam. – Gyere!
Átmentünk a konyhába. Az inas - akit Steve-nek hívnak -, is ott volt, a hűtőben keresett valamit.
- Jó napot, Steve – köszöntem oda. – Mi járatban?
- Üdvözlöm, uram – hajolt meg Steve. – Csak a vacsorához keresek hozzávalókat. A felesége meghívta egyik barátjukat, úgyhogy ma többen leszünk.
- Rendben, Steve. – Miután az inas kiment, azon töprengtem: -„Gyanús, hogy a rejtély helyszínén találtam.” Sokáig nem elmélkedhettem, mert Géza megszólalt:
- Itt volt a láda, mikor leraktam.
- Ne nyúlj oda! – szóltam rá, és közel hajoltam a mutatott helyhez. Minden lehetséges szögből megfigyeltem. Végül ráakadtam egy…
- Ezt figyeld! – Egy apró fémkarikát tartottam a mutatóujjam végén. Feleakkora volt, mint egy hangya, a Nap pedig pont olyan szögben világította meg az asztalt, hogy első ránézéskor nem vettem észre.
- A tettes hagyhatta el – tippelt Géza.
– Ha pedig tényleg így van – folytattam -, akkor kis szerencsével újabb ilyeneket találunk a földön, és még kisebb szerencsével elvezet a tetteshez.
- Most kúszni fogunk a földön? – Érződött, Géza legszívesebben a rendőrségre bízta volna az egészet.
- Nem kell kúsznunk – feleltem.
- Elég lesz ebből a rejtélyeskedésből – fakadt ki sógorom. – Vagy egyenesen beszélj, vagy maradj cse…
Egy hirtelen jött sikoly fojtotta belé a szót. A hang az előtér felől jött. Gézával azonnal odarohantunk. Borzasztó látvány fogadott minket.
A szakácsnőnk feküdt a földön. Hátából egy kés nyele állt ki. Körülötte vértócsa. Régóta dolgozott a családunknak, nagyon szerettük őt, és ő is minket. Magamhoz hívtam zokogó fiamat, átöleltem és próbáltam megnyugtatni. Ő azt hajtogatta: „Meghalt!”, én pedig azzal feleltem rá mindig: „Nyugalom!”
Percekkel később azt mondtam gyermekemnek:
- Menj a szobádba! – Miután megtette, figyelmet kértem, és azt mondtam: - Azt hiszem, tudom, miért történt ez. Elvesztek a családi ékszerek. A tettes pedig minden bizonnyal közöttünk van.
- Géza az – mondta hirtelen feleségem barátnője, Zsuzsi. Géza ezt sértésnek fogta fel.
- Ő nem lehet – mondtam. – A keresés alatt végig velem volt.
- Azért, mert a bűnét akarta jóvátenni, vagy téged akart eltenni láb alól.
- Várjunk csak – szólt közbe kis dühvel Géza. – Van valaki, aki bizton tudhatja, hogy nem én voltam.
- Ki? – kérdezte mindenki.
- Gergő, gyere ki egy kicsit! – kiáltotta Géza. A fiam könnyes szemmel jött ki, majd állt elénk. - Elmeséled, mi történt, miután fogócskáztunk?
- Igen, Géza bácsi – felelte szipogva a fiam. – Fogócskáztunk, bementünk enni, te leraktál egy dobozt, elkaptál, majd azt kérdezted, hol a doboz. Ennyi volt. Elmehetek?
- El.
A fiam visszament a szobájába.
- Nekem van egy gyanúm – mondtam, mikor odaért. - Szerintem Zsuzsi volt az.
- Miből gondolod? – kérdezte az említett.
- Te gyanúsítottál először, pedig nem is volt igaz. Ez elég indok.

Odaléptem Zsuzsihoz, kis ideig a szemébe néztem, majd hirtelen a táskájába nyúltam. Egy puffanás, majd arra eszméltem, hogy mindenki megpróbál felsegíteni.
- El kell kapnunk – mondtam kábán.
Utánaszaladtunk. A villánkról azt kell tudni, hogy egy szikla szélére épült, a meredek partot pedig kerítés zárta le. A kerítésen állva találtuk Zsuzsit. Fegyvert szegezett ránk.
- Ne mozduljatok!
- Ne légy őrült! – kiáltottam vissza. – Nyugodj meg, és add vissza az ereklyéket.
- Ha az enyém nem lehet, akkor a tietek sem. – Egy hangos durranás, majd Zsuzsi már holtan, kezében a ládával hátraesett. Odarohantunk, de nem tudtuk elérni.
- A barátnőm, és a kincsek odalettek – sopánkodott a feleségem.
- Nem baj, „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán