Jelige: hiányjel

Beküldte: admin, 2012-01-23 18:36:52  | Címkék: h

Kettős kötődés 

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? Dobozban, a padláson? Holnapután ki mit visz? Apád fényképezője? Anyám varródoboza? Mi mért nem avattunk valamit időtlenné a 27 évnyi házasság alatt? Valami ereklyét… Mindent lecserélünk, vagy tönkreteszünk, ahogy egymást is. Ennyire futotta.

Mozdulni se volt kedvem, nemhogy fél hétkor ébredni. Szemem lecsuktam, már jött is a kép, mint egy lassított felvétel: hosszú fehér nadrágban, fehér pólóban, mezítláb futok a fűben, le a domboldalon, két kislánnyal, úgy 5-7 évesek. Kergetőzünk, a széltől minden imbolyog, tiszta mozi. Hónapok óta ezt erőltetem, ha arra ébredek, nincs már kihez odabújni.

Kint a rohadt nagy ködtől még ásítani se bírtam rendesen. A boltban tántorgó emberek, friss csak a péksütemény volt, és Olga, a mesemondó pénztáros. Arca olyan, mint a nemrég kelt tészta: puha és harapnivaló.

-Szabolcs, megitta már a kávéját? Képzelje, én véletlenül kettőt is ittam, megittam az uramét is, térültem, fordultam, csak az tűnt fel, hogy a másikban kevesebb a cukor, meg a tejszín… Nem baj, teleraktam, tudja, én a kávé ízét nem is szeretem, valójában cukros tejszínt iszok egy kis kávécskával… Nem lesz más? 320-at adjon, Szabolcska, aztán ébredjen ám fel teljesen, Szilvikét puszilom…

Halkan nyitottam ajtót, fel ne ébredj. A lényegtelen tapintatok nem koptak, csak ami számít. Nálad a hűség, nálam a hit. De holnap úgyis válunk, az ajtót akár be is rúghatnám… A kávéscsésze, mint valami lopott kellék az olcsóbbikból. Családi ereklye? Ez a csorbult, olcsó, megkopott porcelán? A mi mozdulatainkkal? Aligha. Használhatatlan vacak. Bár lehet, épp ezért lenne ereklye a gyerekeinknek. Ők belelátják a tovatűnt békénket is. Számunkra e tárgyak csupán árulkodó júdások, ugye, Szilviám… Törjön szét minden. Csak az maradjon, amit apám és anyám épen hagyott. Lányaim, ha kötődni akartok, mentsétek, ami menthető! Aztán itt a vége, zúzzuk össze…

Borzongva ballagtam magam mögött, szemem nyakszirtemen tartva. Ezzé lettem? Idegen érzés volt hátulról látni magam, idegen és kiábrándító. Attól féltem, molyirtó szagom lesz, de semmi. Csak egy ráncos anyajegyet láttam a bal vállamon, egy centis is lehetett, otrombán csüngött rajtam, mint egy ormótlan, rosszul felvarrt gomb egy elcseszett kabáton. Leszakítom, gondoltam, úgysem tartja semmi, de az undor… Zsebkendő kell, de nem volt sehol, márpedig csupasz kézzel isten ments, soha, akkor inkább száradjon rajtam az a mócsing! Nem találom azt a rohadt zsebkendőt, semmit nem találok, alattam csak a járda röhög, én nem is vagyok… keserves kapkodás, mire rájövök, hogy a testem előttem, hé, te vedd elő, ott van a jobb zsebedben, aztán nyúlj hátra, a válladról hajítsd le, messzire! Hang nem jön ki belőlem, feszülök, de semmi, csak izzadt, zsibbadt ébredés. A nap besüt, ágyam a helyén, jól van, megvagyok. Csak egy újabb veszett álom, a nyavalyának kellett visszaaludni! Mennyi lehet az idő? Szabolcs fél 7-kor kelt, most… 10 múlt??? Rendesen visszaaludtam. Hozott kiflit? Még nem gyűlöl eléggé? Ráadásul a kifli puha, omlós, ennél semmi se jobb, minden falat kétpercnyi gyerekkor, mintha mama tette volna az asztalra, barna virágos otthonkájában. Behunyt szemekkel mélyen beleszagolni, míg az illattal átrepülök negyven évet, a nyári konyhából figyelem a marakodó macskakölyköket, állok a viaszos vászonterítős konyhaasztal mellett, mama már veszi elő a teavajat, s én türelmetlenül várom, hogy végre kenhető legyen. Kár, hogy a vaj már elfogyott, mama meg sehol.

Ideges vagyok. Mért is? Én vagyok az, aki felbontja ezt a legyengült szöevtséget. Miklós lihegve vár. Itt kész, Szabolccsal vége, ez már csak apartman. Átmeneti szállás. Holnap kimondjuk, igen, el akarok válni, 27 év elég, aztán cuccolás. Menekülés. Itt már nincs élet, csak két ösztönember a gyomirtószagban. A kávét megisszuk, arcunkat megmossuk, a ruhát levesszük. A lista betelt, nincs se bók, se zavartság, se unalom, se kétség, se vigasz. A gyerekek is messze. Vajon ők visznek valamit a szavainkból? A gesztusokból, az illatokból, az élményeinkből? Marad-e valami a családból? Legalább nekik. Én már nem leszek őrzője semmilyen emléknek. A batyut lányainkra pakolom. Ne csak a génjeinket, az emlékeket is hordozzátok! Én is cipelem anyám mosolyát, apám szigorát, a töredékfoszlányokat. És milyen jó, hogy néha suttyomban előbújnak egy kiflitől, egy hangtól, egy mozdulattól. Ez a legmaradandóbb a létezésünkben: az emlékként való többszörös újjászületés. Ezek visznek minket tovább, és az, hogy „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán