Jelige: Herbert

Beküldte: admin, 2012-02-04 18:57:48  | Címkék: h, lájkverseny

Családi idill

"Hová lettek a családi ereklyék”[1], Edi? – érdeklődik egy hang valahonnan a vállaim mögötti vaksötét univerzumból. Furcsán távolinak tűnik, szinte visszhangként érzékelem. Kőszoborrá dermedek, és a legapróbb nyikkanást is visszafojtva fülelek. A gondolat, hogy rajtam kívül esetleg van még valaki a lakásban, a kétszeresére gyorsítja a vérkeringésemet, az ereimben kúszó félelem különösen kiélesíti az érzékszerveimet. Óvatosan kinyújtom a kezem, fényforrás után tapogatózom.

Ugyan, nincs szükséged fényre, nagyon is jól tudod, hogy hol vagy. Nem igaz? – suttogja a sötétség. Mérgezett ez a jóindulat. Váratlan robajjal kicsapódik egy ablak, a lappangó csöndben szinte átszakítja a dobhártyámat. Ösztönösen felsikoltok. A beáramló huzat vadul süvít, a fátyolselyem függönyök tébolyultan vergődnek, akár a holtak, kik a koporsó fedelét félretolva ádáz vigyorral lépnek a szikkadt talajra, eszelős sikollyal köszöntve hűtlen kedvesüket: az életet.

A konyha felől megreccsen a padló. Összerezzenek, majd minden átmenet nélkül megbénulok, akár a pók csípte bogár, mikor valami halk, testetlen sziszegés mászik a fülembe. Érzem, ahogy végigkocog a hátamon a hideg. Kétségbeesett, halk szavú altatót dúdolok a szívemnek: hiszen csak a hirtelen feltámadt szél lökte be az ablakot. Istennek is lehet olykor rossz napja, a szigetelés pedig mindig is hagyott kívánnivalót maga után.

 Hová tűntettél mindent? – követeli a hang immár haragosan. Éles, mint a borotvakés, és jeges, akár a fagyasztóláda belseje. Az időközben megeredt eső, minthogy az ablakon elfelejtett, most a parkettán kopog. A szapora cseppek ismerős szonátát játszanak.

Ki kell jutnom innen, az agyam döcögve moccan, de kényszerítem magam, hogy gondolkodjak. Halovány emlékeimre hallgatva ösztönösen jobbra fordulok, úgy húszlépésnyire meg is találom, amit keresek. Hatalmas, ódivatú ajtó, de a küszöb alatt remegő, barackszín fénysugár lapul. Csigalassúsággal indulok meg felé, a lábaim lassan mozdulnak. Útközben számolom a lépéseket.

1-2

Minden sötétlő sarokban egy fekete köpenyes, arctalan lény ólálkodik, aki mindannyiunk rémálmaiban kísért, vértől csöpögő bárdot tart a kezében, és csakis arra vár, hogy elég közel menjek, és akkor...

7-8

A szél zúgása kísértetiessé teszi a zajokat. Egyre közeledő, fojtott suttogást hallok, de nem merek hátranézni. Egyre csak azt várom, hogy egy oszladozó kéz megkocogtassa a vállamat: hahó, mégis hová siet? Itt a végállomás, előlem úgysem futhat el...

13-14

A falak gonosz aurájú árnyaktól hemzsegnek, az egész szoba egy óriási átjáróháznak tűnik, föld és pokol egymásra nyílik, és akkor... meleg, leheletszerű szuszogást érzek a nyakamon. Mintegy gombnyomásra megtorpanok, a rémület marokra fogja a szívem, rohanni akarok, de a lábaim nem engedelmeskednek többé. Tudom, hogy áll mögöttem valaki.

A vihar még mindig eszeveszetten tombol, az eső zuhog, a széltől nyikorogva himbálóznak az ablaktáblák. Csontig hatoló dörrenés hasít a lelkembe. Nem akarok odanézni, suttogom félhangosan. Minden idegszálam sikítva tiltakozik, de a testem magától mozdul, mintha jéghideg, cseppfolyós ujjak ragadnák meg a nyakamat, és erővel fordítanának maguk felé. Ugyanebben a másodpercben vibráló, tejfehér villámlás tölti be a teret. Felordítok a látványtól. Keskeny, hullasápadt arc mered rám alig néhány centire tőlem, kigúvadt szemei reflektorként izzanak. Száját eltorzítja a harag.

Hogy tehetted ezt? Mindent tönkretettél, amit felépítettünk! Elárultad a vérünket! A családot!

Verejtékben fürödve riadok föl. A hajnal fénye már beáramlott a szobába. Főzök egy életmentő kávét, majd félig kábán, félig gőzölögve a szomszéd szobában felfüggesztett festmény elé telepedek. Mostanra mindössze ennyi maradt a régi életemből. Családi idill. A képen nagyjából tízéves lehetek, a szüleimet nem sokkal később vesztettem el. Autóbaleset. A nagyszüleimet alig ismertem. Mikor elmúltam tizennyolc, eladtam a házat és az egész birtokot. Felszámoltam a múltat, a gyerekkoromat, és a fájó emlékeket.

A változatosság gyógyítja a lelket, de ez nem azt jelenti, hogy mindent el akartam felejteni. Csak rájöttem, hogy nem kellenek tárgyak, titkon őrizgetett lomok ahhoz, hogy valami megmaradjon az emlékezetünkben. Az ereklyék önhatalmúak. Sosem tudhatod, mit juttat eszedbe egy kopott öngyújtó, vagy egy horgolt csipketerítő. Hisz emlékek kötnek minket mindenhez, és végül úgyis minden emlék lesz. Én csak a jó dolgokra akarok emlékezni, ami a fájó eseményekből fontos volt, már úgyis rég a sejtjeimbe ívódott.

Talán a fényképek az egyetlen kivételek. Bár tudom, a festményen szereplő alakok is csupán elillant életek esszenciális lenyomatai, puccos keretbe foglalva, mégis gyakran időzöm itt. Különös érzés nézegetni azoknak a képeit, kiknek a vére ott csörgedezik az ereimben.

Nagymamámról például nem sok emlékem maradt, a kép nélkül már az arcát se tudnám felidézni, de volt egy mondata, ami valahogy megragadt a fejemben. Általában apunak címezte, kevéssé burkolt fenyegetésnek szánva, de akkoriban sokat mulattunk rajta.

Belekortyoltam a kávéba, és halványan elmosolyodtam. Így vagy úgy, de gondoskodott róla, hogy mégiscsak beigazolódjon:

Ne félj, fiam, akik meghalnak, nem költöznek ám olyan messzire, meglásd, „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán