Jelige: Gyöngyvirág

Beküldte: admin, 2012-01-31 19:46:52  | Címkék: gy

Szivárvány

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? – kérdezte Ernő a lánytól, kissé gondterhelten. Persze ezt Angéla sem tudhatta, hiszen még nem ismerte a férfi családját.
Ernő néhány napja érkezett, mégis sok barátra talált már. Az utána érkezőket is hamar megszerette, itt szokatlanul kedves volt mindenki.
Az első néhány nap nézelődéssel, a hely és a többiek megismerésével telt. Pihentek a felhő-puha ágyakon, koktélokat ittak, beszélgettek és különféle társasjátékokat játszottak. De már csak néhány nap volt hátra, és munkába kellett állnia. Angélát osztották be mellé, hogy segítse őt az átállás nehézségeiben, feleljen esetlegesen felmerülő kérdéseire, és egyáltalán, megmutasson mindent, ami az új munkakör betöltéséhez szükséges lehet. 

Most egymás mellett ültek, epret eszegetve lógázták a lábukat, s a puha nyári szellő lebegtette szárnyuk tollait. Angéla szívesebben töltötte volna idejét egy morcos kis viharfelhőn, de egy új jelölttel csakis egy könnyű bárányfelhő jöhetett számításba. Fontos volt a nyugalom megteremtése, hiszen az első lépések nagy odafigyelést igényeltek ezen a munkaterületen.
Angéla régóta dolgozott itt, mint Segítő. Volt tapasztalata, így nem lepődött meg azon sem, hogy Ernő elsőnek a feleségét és a kis házukat szerette volna látni.
A férfi lenézett, s olyan közelről látta a kertben álló gyümölcsfákat, hogy szinte meg tudta volna számolni a leveleiket. Emellett furcsa volt éreznie, és tudnia, hogy nem egyszerűen távol, visszavonhatatlanul távol van tőlük. Mélyet szippantott a friss levegőből - bátorságot gyűjtött –, s benézett a nappaliba a teraszajtón át. Olga fekete otthoni ruhájában éppen olvasott valamit a fotelban ülve. Csupán a sosem őszülő, kontyba tűzött szőke haja tűnt ki a félhomályból. „Elrontja a szemét” – gondolta aggódva Ernő, s mintha erre felelne: Olga felkapcsolta az olvasólámpát. Halvány fényénél – s halvány mosollyal szája körül - a férfi körbenézett a szobában.
Minden pontosan ugyanolyan volt, mint amikor utoljára járt itt. Azaz majdnem minden. A családi ereklyék közül nem volt mind a helyén. „Vajon ennyire fáj emlékeznie? Vagy szétosztotta az emléktárgyakat az unokák között?” – töprengett Ernő.
Választ csak másnap reggel kapott. Angélával újabb felhőcskén ücsörögve nézegették a lenti tájat, Ernő kis házát, és benne Olgát. Az idős özvegy a konyhaasztalnál állt, éppen csomagolt valamit, és sírt. Ernő azt is pontosan látta, mit tesz óvatosan a papírral kibélelt dobozba: a faragott faliórát, ami még Ernő nagyapjáé volt, s amit Olga szinte jobban szeretett, mint ő. „Nem bírom nézni, hogy ennyit sír!”- mondta a férfi Angélának, s lehunyta a szemét. A Segítő megszorította a kezét, Olga pedig egy feketével hímzett zsebkendővel letörölte a könnyeit.
Azután kendőt borított a vállára, s elindult. Nem sétált messzire, csak kétsaroknyira, ott volt a néhány éve nyílt üzlet, a Gesztenye Antikvitás – merthogy egy vén vadgesztenyefa állt a bejárat előtt. Ha arra sétáltak, piacra menet, mindig nézegették a szebbnél szebb tárgyakat, bútorokat. De soha nem mentek be, pénzük se lett volna ilyen cifra, antik dolgokra. Azonban Olga most belépett, kezében a kis dobozzal. Sokáig beszélt az eladóval, majd átvette az óráért kapott pénzt, elrakta rózsás kis tárcájába, és kilépett az ajtón. Az ezt jelző kis csengő halkan csilingelt, mintha búcsúzkodna.
Olga állt egy percig a gesztenyefa alatt, Ernő szomorúan nézte. Nem mondott semmit Angélának, csak sóhajtott egy hatalmasat. Olga meglepődve vette észre a szélcsendben körülötte lehulló, kavargó faleveleket. Lassan hazaindult.
Ernő tudta, látja majd még így, kis csomaggal a kezében. Soha nem voltak jómódúak, s Olga egyedül már piacozni se jár majd, hát valamiből muszáj egy kis pénzt elővarázsolnia. A férfit nem a tárgyak eltűnése aggasztotta. Olgát féltette.
Angéla persze szavak nélkül is mindent értett – egy Segítőtől igazán ez a legkevesebb –, s bátorítóan rámosolygott Ernőre. A férfi tudta, eljött az ideje, hogy használja újonnan szerzett képességeit.
Mivel kezdő volt – a szárnya is csak levehető még, hogy szokja - csupán abban tudott segíteni Olgának, hogy könnyebb legyen a szíve.  Elmosolyodott, s gondolatban átölelte feleségét, mint rég, mint legutóbb…
Olga megtorpant a kertkapuban, s csak nézte, nézte a várost átölelő szivárványt. Meglepődve vette észre, hogy csorognak a könnyei, hiszen mosolygott.  Ernő tudta, most azt érzi, amit ő: a tárgyak elkallódnak, eltűnnek, de a hozzájuk tartozó emlékeket,„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán