Jelige: gyökerek

Beküldte: admin, 2012-01-20 11:55:31  | Címkék: gy

Piros kereszt

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]  
Hová lettek a közösségek féltve őrzött emlékei?
Kérdezzétek meg a falvak idős lakóit, a hagyományok tisztelőit! Ők még tudják.

   A poros kocsiút egyenesen nekiszaladt az előtte keresztbe fekvő hegyoldalnak. Az akadálytól megtorpant, megadva magát ketté vált. Egyik ága balra, a másik jobbra kanyarodott, majd a hegyről lezúduló víz csapásában folytatódott.
Az emberek a száraz medret valamikor kiszélesítették,és útnak használták. Ezen a két csapáson hajtottak fel tehenes szekereikkel, hogy lehozzák a hegyről a legelőkön összegyűjtött szénát, a pincék körüli gyümölcsfákon termett almát, körtét, szilvát, diót, az eladásra szánt szőlőt, mustot, bort, a szőlőtőkék között megtermelt paprikát, paradicsomot, répát.       
A két szekérút idővel belevájta magát a hegy testébe; a megrakott szekerek kerekei is szélesítették, mélyítették. A fölötte magasra növő és összeboruló fák lombjai lassan árnyas alagúttá változtatták.

  Ott, ahol az út egykor elágazott, évtizedek óta magas fakereszt áll, rajta pléh-Krisztussal. A fémet az idő nem kímélte; vastagon beborította a rozsda.
Reggelente, amikor a felkelő nap sugarai a Krisztus-alakot elérik, mai is vörös fénnyel csillog. Este árnyékba kerül, olyankor mély bordó színben áll. Ezért hívják Piros keresztnek.
Az emberek soha nem tisztogatták le róla a rozsdát. Így szerették. Azt mondták, olyan a Krisztusuk, mintha bíborszínű bársonyba öltöztették volna. A zöld lombú fák közé szebbet elképzelni sem tudtak.
  A legöregebbek is Piros keresztnek nevezték. - Talán már új korában ilyen volt. Maradjon csak így! - hangoztatták.
  Aki arra járt, és megállt egy főhajtásra a kereszt tövében, megtudhatta, éppen milyen virágok nyíltak a hegyoldalban. A hegyről haza felé tartó asszonyok ugyanis nem mentek el a kereszt mellett úgy, hogy meg ne álltak volna néhány percre, és az útközben szedett gyöngyvirágot, margarétát, harangvirágot, szarkalábat, rezedát ne tették volna a tövébe, hálájuk jeléül.
A hegyre igyekezve is meg-megálltak. Fohászkodtak jó időért, erőért, kitartásért a munkához. Vizet töltöttek palackjaikba a kereszt mögötti forrásból, azután karjukra, vagy fejükre rakták kosarukat, és nekiindultak a meredek hegyoldalba ásott lépcsőnek.
   A velük tartó férfiak is megemelték a kalapjukat, úgy köszöntek a pléh-Krisztusnak. Ittak egyet a hűs forrás vizéből, és asszonyaik után eredtek.
Akkor sem történt másképpen, ha szekérrel igyekeztek a hegyre. Az elágazásnál megállították a teheneket, forrásvíz akkor is kellett.
  -Jobb ez akármelyik palackos ásványvíznél! - mondják ma is. - Jó kis pince-hűs borral felezve pedig egyenesen fölséges, üdítő. Lendületet, jókedvet ad az egész napos, nehéz munkához.
  Este a kereszt tövében oldották ki a szekereket. A meredek út tetején erős láncokkal a lőcsökhöz kötötték a két hátsó kereket, különben a nehéz szekér megelőzte volna a teheneket. Így ereszkedtek le a horgoson, hangos szóval irányítva a csúszkáló, botladozó állatokat. Leérve a kereszt mellé, leoldották a láncokat.
  Amíg a férfiak a szekérrel bajlódtak, az asszonyok  Krisztus lábához helyezték a tetőn szedett virágot. -”Édes Jézus, jó`ccakát, reggelre boldog felvirradást!” - köszöntötték a hallgatag Krisztust, megsimítva a kereszt oldalát. - Köszönj te is, papa, aztán Isten nevében mehetünk – biztatták a férjüket.

  Az a történet tartja magát a falu öregei körében, hogy a Piros kereszt egyszer megmentett egy asszonyt.
  Egy nyári nap délutánján hirtelen fekete felhők borították be az eget. Mire a hegyen kapáló asszony összeszedelőzködött, már dörgött, villámlott. Sietve indult haza felé, tudta, hogy az erdő felől érkező felhők esőt, vihart hoznak.
  A hegyoldalban szedett pár szál harangvirágot. Kis csokrát éppen letette a Piros kereszt tövébe, amikor megvillant az ég, és fülsüketítő csattanás hallatszott. A villám a közvetlen közelben csapott le, derékban eltalált egy jókora akácfát. Az öreg fa nagyot reccsent, majd rádőlt a keresztre.
  A kereszt mozdulatlanul állt. Magához ölelve tartotta a rázúduló törzset, ágakat. A szerencsétlen fa mintha megrettent volna a tettétől, nyögve, lassan a kereszt mögé csúszott. Tehetetlenül zuhant a falba ásott lépcsőre. Sóhajtva terült el, fektében is nyikorgott.
  A kereszt azonban sértetlenül állt, védelmezve az előtte kucorgó asszonyt.
  Az asszony térdre ereszkedett. Szemét Krisztusra emelte, némán mondott köszönetet.

  Régi történet. A legöregebbek sem tudják már, ki volt az asszony, él-e még. Nem is számít. Fontos, hogy a Piros kereszt mai is áll, rozsdamarta Krisztusával őrzi a hegyre vezető gyalogutat.
  A hegyoldalba ásott lépcső is megvan, bár kevesen koptatják.
Az a néhány idős ember azonban, aki még arra jár, ma sem felejt el virágot tenni a kereszt tövébe.
  A két szekérutat, a két csapást is benőtte a gaz.
Nincsenek már szekeres gazdák, nem tartanak tehenet a falusi emberek. Nem korszerű, nem kifizetődő, nem támogatott tevékenység. A tehenek helyett mezőgazdasági kisgépeket vásárolnak, azzal járnak az új, köves, elkerülő úton. Nem zavarja őket, hogy hosszabb utat kell megtenniök. Van üzemanyag, erősek a motorok.
Gépekkel dolgoznak a szőlőben is. Korszerű szőlőműveléssel foglalkoznak; így mondják: borkészítéssel.
  Az öregek csóválják a fejüket, de hallgatnak. Nem értenek a modern tudományhoz, jobb, ha nem szólnak. Nem akarják, hogy a fiatalok maradinak tartsák, és kinevessék őket.
Az apókák tarisznyájukkal a vállukon, csendben, makacsul a régi gyalogúton mennek. A Piros keresztnél megállnak. Megemelik kalapjukat, elmondanak egy röpke fohászt. Megtöltik a palackjukat forrásvízzel, beleteszik a tarisznyába, és felballagnak a földlépcsőkön. A fejük fölé benyúló, erőszakosan terjeszkedő gaznak időnként odavágnak a kapájukkal.

  A mama, életük párja már nem jár ki a hegyre. A szíve nem bírja a sok gyaloglást, a lépcsőzést. Inkább otthon pücskörészik a ház körül. Gondozza a virágoskertet, kigyomlálja a veteményest, megfőzi a vacsorát. Ha elfárad leül a kispadra. Beszélget a lábához dörgölőző cicával, megnézi a tyúkokat, adtak-e tojást.  
 Estefelé azért kisétál egy csokor kerti virággal a Piros kereszthez. Megsimogatja a korhadozó keresztet, leteszi tövébe a virágot.- Neked hoztam, árva Krisztusom - mondja. - Látod, ma is el tudtam jönni. Köszönöm.
  Iszik egy-két kortyot a még mindig élő forrás vizéből. Megtörli a száját, megigazítja félrecsúszott fejkendőjét. Sóhajtva, fáradtan néz a lépcső felé. - Késik a papa – motyogja – Remélem, nincsen semmi baja! - Még egyszer, megigazítja a virágcsokrot, nehezen mozgó, görcsös ujjaival megérinti a keresztet. Újra a lépcső felé hunyorít.
  A tetején felbukkan az óvatosan lépkedő öreg. Botjára támaszkodva, lassan leérkezik a kereszt tövébe. Kalapot emel, köhint egyet.
- Indulhatunk, mama – mondja.

Elballagnak kettesben, szótlanul a falu felé.
A távolból traktorok, autók nehéz zaja töri meg a csendet.  
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán