Jelige: Galagonyavirág

Beküldte: admin, 2012-02-05 16:10:48  | Címkék: g

Emlékek

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? – kérdezte Lili türelmetlenül. – Azt tudom, hogy abban a faragott fa ládikában tároljuk őket, csak azt nem tudom, hova lett eltéve maga a ládika a kandalló tetejéről.
- Mindent felvittünk a padlásra, amikor kitakarítottuk a házat. Miért keresed annyira azt a dobozt?
- Nem a dobozt keresem apa, hanem azt a medált, amit a nagyitól kaptam, mielőtt elment. Azt szeretném viselni az esküvőmön.
- Szeretnéd, hogy segítsek neked?
- Köszi, de nem. Egyedül akarom megtalálni – mondta hanyagul Lili és felsétált a lépcsőn.

Lili egy pillanatra megállt a padlás ajtaja előtt. Gyermekként sokat járt fel ide játszani, vagy olvasni. Ha nagymamája is vele volt, akkor meg elmesélték egymásnak a legfrissebb pletykákat, énekeltek vagy szócsatáztak.
Az ódon ajtó nyikorgással tárult ki. Lili önkéntelenül is elmosolyodott. Körülbelül négy éve járt itt utoljára, mielőtt elköltözött jelenlegi vőlegényéhez. A tágas helyiség hangulata semmit sem változott, köszönhetően a két óriási ablaknak, amik fényt és életet csempésztek az amúgy kissé komor tetőtérbe. Az itt tárolt holmikra fehér lepedő volt terítve, hogy megvédjék őket a portól. Lili elsétált az ablakhoz, mely az utcára nézett és résnyire kinyitotta, hogy a friss levegő át tudja járni a helyiséget. A járdán épp három kisfiú biciklizett egy kislány után, aki görkorcsolyával suhant előttük. A szemközti szomszéd a fűnyíróján könyökölt és beszélgetett egy férfival, míg felesége egy tálca frissen sült, gőzölgő süteménnyel igyekezett át az újonnan érkezett szomszédhoz. Első ránézésre ez egy idilli környék. Lili pont emiatt költözött el innen. Hiába tűnik úgy, hogy ez egy tökéletes hely, valójában nem az. Itt mindenki tud mindenkiről mindent. Sőt, még annál is többet. Miután nagymamája elment, már nem élvezte a pletykálkodást, azt, hogy igazából itt nem lehetnek titkai, és hogy az élete egy nyitott könyv mások előtt.
Lili megfordult és lehúzta a lepedőt az egyik tárgyról, majd a többivel is ugyanazt tette. Megtalálta a babaházát, a játékdobozát, a régi íróasztalát, a hintalovát és még sok más elfeledett tárgyat is. Mint, ahogy lenni szokott, azt, amit keresett csak akkor találta meg, mikor már majdnem mindenről lehúzta a leplet. A kis ládikón érdekes és szép faragott virágok voltak. Lili végigsimított rajtuk ujjával. Lenyűgözte őt a tény, hogy nagypapája milyen aprólékosan és gondosan dolgozta ki a részleteket. Lili kinyitotta a dobozkát. A fedelébe bele volt karcolva egy dátum, valamint nagypapája és nagymamája neveinek kezdőbetűi egy szívbe ágyazva.
Lili a régi asztalhoz vitte a dobozkát és kipakolta rá a tartalmát. Megtalálta a finoman kidolgozott, díszkövekkel kirakott medált. A zsebébe csúsztatta, majd a lepedőket is visszaterítette a tárgyakra, a dobozkát pedig visszatette eredeti helyére, a kandallóra, ahol mindenki csodálhatja.
- Látom, megtaláltad a ládikát- mosolygott Lili apja. - Mit csináltál eddig fent?
- Csak emlékeket idéztem fel. Kérlek, legközelebb, ha takarítani fogsz, ne felejtsd el visszatenni ide ezt a dobozkát, az őt megillető helyre – kérte meg Lili az édesapját. - Most megyek, még meg kell látogatnom valakiket.

Lili körbenézett, de csak pár embert látott a közelben. Letérdepelt a fűre és a sírkőre nézett.
- Sziasztok, nagymama és nagypapa! Van egy jó hírem számotokra… nemsokára férjhez megyek! Sajnos, ti már nem ismerhettétek meg a vőlegényemet, de biztos vagyok benne, hogy megszerettétek volna őt... Nagyi, nézd, itt a medál, amit tőled kaptam. Tudod, amelyik anyáról lányára száll, de mivel nektek fiatok született… mindegy is. Meg fogom tisztogatni, mert ezt akarom viselni az esküvőmön. Így ott leszel majd velem… Nagyon hiányozol! Tudom, ha itt lennél olyasmit mondanál, hogy „Ne sírj! Én mindig ott leszek veled, a szívedben, az emlékeidben!” És én igazat adnék neked.

Az emlékek – gondolta Lili. – Egyszer nagyi mondott valamit ezzel kapcsolatban. Akkor még nem értettem, gyerek fejjel. De már értem. A szeretteink örökké velünk lesznek az emlékeinkben, a nevetésünkben, a pillantásainkban, mozdulatainkban. Hisz „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán