Jelige: GALAGONYA

Beküldte: admin, 2012-02-02 23:58:28  | Címkék:

Késői tapasztalat.

„Hová lettek a családi ereklyék”[1], féltve őrzött tárgyak, titkos zálogok, anyákról lányokra, apákról fiúkra szálló családi tradíciók, dokumentumai a múltnak, megőrzőik emlékeinek, melyeket megtépázott az idő és a történelem és melyek, ha nem vigyázunk rájuk teljesen, eltűnnek, megsemmisülnek.

Nagymamám lakása és annak illata semmivel sem téveszthető össze, annyira, jellegzetes annyira őt és az életét jelenti, hogy évek múltán is meg-megérzem néhány pillanatra, bár már régen nincs velem. Aznap amikor utoljára jártam nála, immár egyedül úgy éreztem, mintha illetéktelen betörő lennék, és hogy a dolgaihoz nyúlnom nem lenne szabad, csak hát, muszáj..

Zavaromat és fájdalmamat mégis ő törte meg, mikor elolvastam az asztalon heverő kis cédulát az alábbi szöveggel „Tisztelt betörő, nyugdíjas öregasszony vagyok, nincsenek értékeim, kérem, ne forgassa fel a lakásom „, igen ez ő gondoltam és már mosolyogtam.

Aztán nekiláttam, legelébb az iratokat tartalmazó fiókokhoz nyúltam, hiszen azokban fontos dokumentumok is lehetnek, és valóban gondosan elrakott anyakönyvi kivonatok, házassági papírok és jótállási jegyek között szalaggal átkötött paksaméta került a kezembe Kingának felirattal. El sem tudtam képzelni, mi lehet és a megrendülés könnyeivel a szememben, belelapoztam. Eltelt kis időbe megértenem mi az, amit olvasok. Három éves lehettem, csak amikor szüleim különváltak és a nagymamám minden velük kapcsolatos levelet, végzést eltett gondolva arra az időre, amikor minden gyerek keresni, kutatni kezdi vérszerinti hozzátartozóit, illetve mikor súlyos ítéletet hoz felmenőivel szemben, és érzelmei nem teszik lehetővé, hogy objektíven ítéljen.

Órák teltek el, mire folytatni tudtam és bizony a fényképeket már nem volt erőm végignézni, csak bedobozoltam őket.  Mintha tudta volna, hogy egyelőre több személyes érzés és érzelem már nem fér meg a lelkemben, távolabbi, egy régi érdekes bőrtokba tekert pergamenszerű írást is találtam, ami nem volt egyéb, mint a családi kutyabőr. Ismeretlen felmenők nevei és címei után végre ráismertem nagypapám rég nem használt teljes családnevére. És emlékezni kezdtem, nehezen mozaikszerűen összerakva a fel felbukkanó meséket, amiket nagymamám sokszor próbált átadni, de a fiatalok türelmetlenségével és a jelen abszolút elsőbbségével foglalkozva csak fél füllel hallgattam azokat és volt, hogy csak legyintettem, ugyan nagyi ez már egyáltalán nem érdekes, egészen más ma a világ.  

Aztán lassanként megelevenedtek a tárgyak is, sokféle tartalommal bírtak, történetük, lelkük vált érthetővé és fontossá. Apróságok és mégis mind az életünk a családunk részei.

Egy bekeretezett képecskén egy bájos fiatal lány mosolyog hullámosra ondolált frizurával a századforduló polgári divatja szerinti ruhában, az első bál emlékével az arcán, és a gáláns udvarló a Ravasz Pista csábító kacsintásától kísérve, aki a majomszigeten álldogáló gavallérok közül mindig csak a Szenes Babit leste.

Egy aprócska medál a jövendő férjtől, a nagyapámtól, amely mostantól már az én nyakamban lóg.

A feszület, ami már a dédnagymamám gyerekkorában is az ágy felett függött és annyi keserves szenvedést és rettegést hozott az átkos időkben, mivel soha nem engedte elmozdítani onnan.

A kelengye, kézzel hímzett monogramos abroszok, szalvéták és a porcelánok, kicsit megfogyatkozva, néha csorbán, de a családi vagyon részei a letűnt aranykor még megmaradt csodái.

Igen édesanyámtól többször is hallottam, hogyan élte át gyermekként a kitelepítést, a kényszerlakhelyre illetve a kényszerű állás által felkínált szolgálati lakásba való költözést, hogyan fogyatkozott és tűnt el az örökségünk, de szellemiségüket soha semmilyen hatalom nem vehette el, mondta és a mi felelősségünk az, hogy továbbra is így legyen!

Éppen csak elkezdtem a múltbeli utazást, mikor megérkeztek nagybátyámék és az unokatestvéreim, segíteni jöttek, és zajosan, szisztematikusan megkezdték a felszámolást. Egyre inkább visszahúzódva szinte már kívülállóként figyeltem és keseredtem el miként bánnak azokkal a kincsekkel, aminek a jelentését nem látják.. Az ingóságok egyetlen szelekciós elve a további használhatóság volt csupán és mindannyiszor elhangzott „Anyuka mennyi kacatot őrizgetett! „

Percről percre jobban szégyelltem magam, mert ez maga volt a lélek nélküli pusztítás, még az összetartozó tárgyak is szétválasztásra kerültek, mert így igazságos. A személyes tárgyak java része túlzottan kopottnak hasznavehetetlennek minősült, és aki akarta észrevehette, hogy az értékes darabok már réges -régen az otthonainkba pihennek, mert a nagymami, amit csak tudott mindent, még életében a gyerekeinek adott.

Most mikorra „megérettem”, és  évről évre több lélektől búcsúzom döbbentem rá hogy amire eddig csak nem figyeltem mostanra már el is vesztettem, csak úgy mint a  kutyabőr igazolta nemességet, az egykori jobb módot, az eleganciát, az ingóságokat, a családi étkek ízeit, a boldog békeidők összejöveteleit, veszekedéseit.

Azt hiszem mindannyiunknak tudnunk, kellene,  honnan jövünk, és ha ismernénk eleink életét, talán önmagunkat is jobban értenénk, mert nem minden, amit a gének meghatároznak, legalább ennyire fontos az amit a családból hozunk, amit egymást követő évtizedek alatt a következő generációkra hagyunk .

Aztán újra a rokonaimat figyeltem, mind mások vagyunk, két generáció napjainkban, akik ugyan, másképpen gondolkodunk de, közös családfa részei vagyunk és vér szerint mind, összetartozunk, aminek beszédes bizonyítékai azok a családi ereklyék, amiket elődeink érdemesnek tartottak, arra hogy megőrizzék és fontosnak, hogy továbbadják a gyerekeiknek. Sajnos a személyes kötődés a tárgyakhoz idővel megfakul, de bármelyik darab is kerül hozzánk, mindig mindenki, ha arra rátekint legalább annyit, tud róla ez a családomé volt ősidők óta. A tárgyak képesek túlélni minket, de szellemi lelki tartalmuk nélkül üres ereklyetartók csupán, így az én szememben, mementó, hogy a láthatatlan értékeket is megpróbáljam életben tartani, lányaimnak átadni azok szeretetével és tapasztalataival, akiket ők már nem ismerhetnek, hiszen „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán