Jelige: füri

Beküldte: admin, 2012-01-31 19:22:17  | Címkék: f

Patrónus

„Hová lettek a családi ereklyék”[1], amiket még a nagymama csomagolt be újságpapírokba, és rejtett el a háború idején?
Ott álltam a padlásfeljáróban és tanácstalanul méregettem azt a rengeteg lomot, amit már a dédnagyapám idejében is gyűjtögettünk, mondván, hogy „majd jó lesz még valamire”, ám tekintetem valami máson is megakadt. A hajópadlón, amint azt csíkokra szelte a tetőréseken keresztül betörekvő fény.

- Van, ami sohasem változik – dünnyögtem magamnak, majd tettem előre néhány lépést, és megpróbáltam pontosan két fénycsík közé lépni, anélkül hogy a bokámmal vagy a járóbotommal árnyékot vetettem volna valamelyik vonalra.

A hely valóban nem változott, én viszont annál inkább, hisz mellé léptem, nem is kicsivel. Akárhogy is próbáltam, az „ickázás” tehetsége a fiatalsággal együtt kiveszett belőlem, pedig annak idején ugróiskola bajnok voltam. Nem könnyű tudomásul venni, hogy a kislány megöregedett, és legfeljebb a háromlábazás mestereként van esélyem bekerülni a köztudatba. Megpaskoltam a görbebotomat.
A papa régi trófeái félig felszögelve, vagy éppen lógva, pihentek az egyik gerendán. A szarvas koponya agancsait úgy beszőtte a pók, hogy már-már olyan volt, mintha terítővel takarták volna le. A régi barkács készletét is megtaláltam, bár azt inkább több részletben, mint egyben, ugyanis szanaszét hevert a padlón, nem beszélve a bezsákolt, - hogy is nevezték az unokák, - á, igen! A bezsákolt, „divatjamúlt” gúnyákról, amik mintegy meglepetés aknamezőként hivatottak működni a nem létező „padlás-betörők” ellen, mert hát elég volt egy óvatlan mozdulat, egy elhibázott lépés, és a régi vászonzsákokból valósággal kirobbantak a padláslakó rovarok és rágcsálók, miknek látványa bárkit kihozott volna a béketűréséből.
Amott, a zsákok mellett, valahol a több ujjnyi porréteg alatt megtaláltam a kiselejtezett régi játékokat, amiket nem volt szívünk kidobni. Néhány tömött labda, amiből kikandikált a vatta, félkarú babák, - nahát, annak az egynek még én vágtam le a haját,- de találtam egyszemű barna mackót és egy háromkerekű gyerekbiciklit is, ami már csak kétkerekű volt, - ezért ítéltetett anno „padlásra”.

- Ejnye, micsoda pazarlás! – csóváltam a fejem.
Mindig szidtam a mai kölyköket, holott mi sem voltunk rendesebbek. Még egy valami, ami sohasem változik, legfeljebb átalakul, megöregszik.
A sarokba dőlt lábatlan kétajtós ruhásszekrény igencsak felkeltette a figyelmemet. Még a régi vaskulcs is benne volt, amit folyton eldugtam a nővérem elől, hogy bosszantsam, mert ő már elég nagy volt, hogy pirosra fesse a száját, én meg nem. Ha valahol, hát ott rálelek az ereklyékre! Megharcoltam madárpiszokkal, emberméretű kaszáspókokkal, sajgó ízülettel, míg beértem a sarokba a kulcsomhoz, majd megpróbáltam kihúzni a zárból, sikertelenül. Az idő vasfoga rendesen megcsócsálhatta a matériáját. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha nekem is ilyen erős fogsorom lehetne. Legyintettem. Sosem szerettem álomvilágban élni.
Ismerős nyikorgással kinyílt a ruhásszekrény egyik ajtaja, és kiugrott belőle egy termetes nyest. Ha az öreg még élne, most ujjongana az örömtől, és visszahívná nyugdíjaztatásából vadászpuskáját.

- Jézusmária! – csaptam össze a két tenyerem.
Megtaláltam a mama régi hímzéseit, és egy kis stafírungot, amit gondolom még díszítgetni akart. Volt ott mellette gombostűpárna, fonálerdő, néhány berozsdállt olló és gyűszű. Hirtelen beugrott valami, valami még lánykoromból. Volt mamának egy aprócska tükre, aminek az egyik oldalára egy régi fotó volt ragasztva róla és papáról. Emlékszem, hogy mama a varró kaskában tartotta, és akárhányszor eszébe jutott a frontvonalon harcoló papa, elővette a tükröcskét és megcsókolta a hátán lévő képet. Felforgattam a fél szekrényt, mire az összes oda fészkelt élősködőt megtaláltam, kivéve a kistükröt. Valószínűleg azt is megemésztette az idő. Ismét sóhajtottam. Ha az én gyomrom is ilyen jól működne, mint az időé…
Sokszor elgondolkodtam azon, hogy egyáltalán minek is él az ember, ha egyszer úgyis haszontalan lesz. Megöregszik, mentálisan leépül, csak nyűg marad a gyerekei nyakán, és ez a nyűg utálattá torzítja a fiatalkori szép emlékeket. Senki sem a jóra fog majd emlékezni, hanem a teherre, amit öregségünkkel a nyakukra hoztunk.

Olyan szeretnék lenni, mint a mama tükre. Eltűnnék, ha már senkinek sem tudok a hasznára lenni, majd hirtelen, mikor nem gondolná az ember, előkerülnék egy ismerős fényképen, egy illatban, egy régi receptben, hogy mosolyt csaljak gyermekeim arcára. Patrónus lennék én, ha tehetném, mert az ő szép „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán