Jelige: Freya

Beküldte: admin, 2012-01-15 19:27:30  | Címkék: f

A családi ereklyék

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?
Ezt kérdezte mindenki a családomban. Engem nem érdekelt. Volt valami hideg gúny, kérkedés azokban a tárgyakban. A smaragd gyűrűben, a gyémánt nyakékben és az ezüst cigarettatartóban. Gyermekkoromban mutatták meg nekem egyszer. Gyönyörűek voltak, mégsem tetszettek. Nem illettek egyszerű családomhoz. Már nagyon rég a család birtokában voltak és nemzedékről nemzedékre szálltak. A forradalom azonban felborította a hagyományt. Apámnak nem kellett bevonulni katonának, de a lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Anyám már nem élt, így csak hárman maradtunk otthon, testvérek. Szerencsére az öcsém még túl fiatal volt, hogy ő is elhagyjon minket, húgom, még nála is ifjabb. Legidősebb lévén, nekem kellett vigyázni a kisebb testvéreimre. Apám mielőtt elment azt mondta, elrejti az értékeinket, nehogy a fosztogatók elrabolják. Nem mondta el, hová tette őket. Nem is kérdeztük. Csak lenne már vége ennek a háborúnak! Ez aggasztott igazán. Nem az ereklyék sorsa.

     - Vigyázzatok magatokra! Visszajövök majd, és ismét boldog család leszünk- így búcsúzott el tőlünk. Eltelt két év és nem kaptunk hírt felőle. A harcoknak lassan vége volt. Letették a fegyvert a forradalmárok. Hazament mindenki, aki túlélte. Mi is vártuk apánkat. Már öcsém, húgom is nagyocskává cseperedett. Ahogy múlt az idő, és apám még mindig nem ért haza, kezdtem megérteni, hogy mi történt. Felkerestem a városban azokat az embereket, akik túlélték a háborút, és apám felől kérdezősködtem. Volt, aki semmit nem tudott róla, de a harmadik háznál, ahol jártam, megtudtam hogy apám elesett a végső ütközetben.

     Testvéreim sírtak, mikor elmondtam nekik a szörnyű hírt, de nem volt mit tenni. Ezentúl is én vigyáztam rájuk. Miután az országban rendeződött a helyzet, elkezdődött a megtorlás. Apám elég magas rangú volt a seregben, így okkal féltünk, hogy a családjának sem kegyelmeznek. Elköltöztünk a rokonainkhoz falura, hogy ne találjanak ránk. Egy ideig békében éltünk, egyszer azonban az öcsém így fordult felém:

     - Hol vannak apánk emléktárgyai?

     - Nem tudhatom! Apánk nem mondta el, és most már halott. Azt hiszem, sohasem fogjuk őket viszontlátni.

     Öcsém erre eléggé elszomorodott. Hisz apánk úgy akarta, hogy ha felnövünk, az övé legyen az ezüst cigarettatartó, húgomé a gyémánt nyakék, enyém meg a smaragd gyűrű. Testvéreim sokszori kérésére azonban elkezdtem gondolkozni azon, vajon mégis hová lettek az ereklyék. Titokban mentem vissza eredeti lakhelyünkre, felkerestem az összes lehetséges helyet, ahol elrejthette, mindhiába. Nem találtam sehol, barátai sem tudták. Azonban nem maradhattam sokáig a városban, mert láttam a csendőrség falán kiplakátolva a keresett személyek nevét. Az én családom neve is ott szerepelt.

     Hazatérve láttam testvéreim csalódottságát mikor elmeséltem, hogy nem találtam semmit. Eltelt egy hét, és egy kocsi fordult be a kis parasztház elé. Egy gazdagnak tűnő házaspár lépett be az ajtón, maguk elé állítottak minket, a három testvért. Először megijedtem, mert azt hittem, hogy el akarnak minket vinni a csendőrségre, de láttam, hogy a hölgy kedvesen mosolyog. Leültünk a szobában. A férfi kezdett beszélni:

     - Az apjukkal megbeszéltem, még a forradalom előtt, hogy ha elbuknának, és ő odaveszne, akkor juttassam ki magukat az országból. Én ígéretemhez híven eljöttem magukért.

     - Mi az ára ennek?- kérdeztem, mert nem hittem a férfi önzetlenségének.

     - Ezt az apjával már elintéztük!- nem tudom, hogy direkt, vagy csak szórakozottságból kivett a zsebéből egy cigarettatartót. Az apám ezüst cigarettatartóját, és rágyújtott. Látszólag öcsém nem vette észre, csak az én szívem szorult össze a láttára. Az örökség! Ránéztem a nőre, aki addigra már kibújt prémes kabátjából. Először az ujjára néztem, majd a nyakára. Már nem is csodálkoztam, mikor megláttam a másik két ékszert. Apám ezt fizette a szabadságunkért. Bele sem gondolhattam mélyebben, mert el kellett hagynunk az országot. Indulás előtt a férfi kezembe nyomott egy levelet, amit apánk írt nekünk. Olvasni kezdtem, de rögtön a végére ugrott a szemem:

„ …azt hiszem, megéri odaadnom ezeket az értékeket értetek, hisz ezerszer fontosabbak vagytok. Ezentúl ti vagytok a családunk ereklyéi. Vigyázzatok hát magatokra, hogy az utókornak is megmaradjon valami az ereklyékből: a remény, a szeretet, a kitartás. Meséljétek el a történteket amerre jártok, hogy elmondhassuk:
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán