Pályázatok » Kálnoky László 100 » Jelige: franny
- „Hová lettek a családi ereklyék”[1]? Anyaaa, nem mondod, hogy mindent kidobtál?
- Nem mindent… Ami értékes volt, azokat apránként eladogattam. Szerinted mégis miből fizettem a két lakásfelújítást, az egyetemeiteket, az albérleteiteket és nem mellesleg a számlákat meg a kaját?
- Nem tudom. Nem mondtad, hogy abból, én meg nem gondoltam bele… Akkor nem is kellett volna az a lakás. Vagy legalábbis jó lett volna úgy lepukkanva, és felújítottam volna apránként…
- De hát lakhatatlan volt - méretében is… A régi lakás egy részével összenyitva vált egyáltalán lakásnak mondhatóvá. Egy lepusztult sufniban akarnál élni?
- Akkor nem mentem volna albérletbe…
- Hogy, ha egyszer felmentél Pestre tanulni, és a kollégiumba esélyed sem volt bejutni?
- Akkor felvettem volna diákhitelt…
- És fizetnénk a részleteket abból, hogy most adogatjuk el az „ereklyéket”?
- Akkor… akkor nem ettem volna… annyit
- Nagyszerű…
- De mért nem szóltál, hogy eladogatod őket?
- De hát nem tűnt fel, hogy eltűnt az aranyozott barokk garnitúra meg a többi?
- Nem, mert minden úgyis le volt takarva.
- Hát ez az… Arra nem volt pénz, hogy felújíttassam az antik bútorokat, itt álltak csak, mint valami múzeumban… Használhatatlan volt a középső szoba… Nem emlékszel? Télen nem is fűtöttük…
- De, de, emlékszem. Csak valahogy mégsem tűnt föl. Hiszen már nincs is középső szoba…
- Persze, hogy nincs, a felújításkor leválasztottuk a hálót, és a középső szobából lett az új háló… Nem tűnt fel?
- Dehogynem… Mármint… nem tudom. De most már feltűnik. És akkor mindent eladtál, ami ott volt?
- Hát mégis hol férne el most a zongora? És a bull óra, meg a márványlapos empire fiókos és a többi?
- Na, de a képek? Nagyi képei? Az az óriási festmény a Lóttal meg a lányaival és a kutyás vadászatos és az a Batthyány fejű pasas és az anya azzal a csecsemővel, ami már totál elsötétedett és az a ronda, királynőszerű öltözetű nő? Te jó ég, tényleg, ezek mind hová lettek?
- Ugye, te csak tetteted, hogy most veszed észre?
- Nem! A falak most is tele vannak képekkel…
- Nem mondod? Ha nem tűnt volna fel, a húgod is festő lett közben, és ezek mind az ő képei.
- De igen, feltűnt, mármint tudom, hogy ezek mind Anna képei, de mikor cserélted le őket?
- Hát mondom, hogy apránként.
- És akkor hová lettek az úgymond nem értékes dolgok, személyes holmik ilyesmi? Nagyi rengeteg vázlatfüzete, nagypapa jegyzetei, azok a régi képeslapok, levelek… kis dolgok - nem tudom… minden… Amit mások féltve őrizgetnek, elrakják mindenféle dobozokba, fiókokba… ilyesmi.
- Mindenféle dobozokban voltak, amik pedig mindenféle fiókokban, amik már nincsenek… De hisz, megkérdeztelek, és azt mondtad, neked nem kell semmi.
- Akkor azt hittem… De ott voltak Nagyapi angolos anyagai, amikből tanított.
- Direkt megkérdeztelek, és azt mondtad, te ugyan soha nem fogsz tanítani.
- Mert nem is akartam…
- Na, persze, tudhattam volna! Mindenesetre felesleges vitatkozni erről, mert nem is lenne már hely tárolni őket… Meg aztán előbb-utóbb úgyis a szemétben végezték volna. Ha én nem dobom ki, kidobtad volna később te, vagy Anna, vagy a ti gyerekeitek, vagy azok gyerekei… Hisz utánam is csak egy halom kidobni való holmi fog maradni!
- Na, persze, ezen az alapon utánam is, meg az én „gyerekim” után is… Ezen az alapon semminek semmi értelme!
- Azért ne ess túlzásokba! Nem tűnik fel? Az ősök lényege nem az általuk hátrahagyott tárgyakban van, hanem abban, hogy „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán