Jelige: Fehér, nagyszoba

Beküldte: admin, 2012-01-22 14:18:00  | Címkék:

Fehér, nagyszoba

„Hová lettek a családi ereklyék”[1], a díjak. Nagyanyámtól örököltem a szobát, egész ház járt hozzá, leginkább a szobát választottam. A padlón repedések, besüllyedt az ablak felőli oldal, hová süllyedt be, nem tudja, leülök az ablak alá, a parkettára, nyugodt pillanatok, egyikünk sem tudja, miért. Hová lettek. Ez a nagyszoba, fehérfalú, sarokhajtásaiban pókhálóktól szürkés, víztolulások nyomai, szomorú-e a tönkrement belső. Reggel nyolc óra, bejövök, kint tűz a nap, nyár van, két hónapja halt meg Julianna, így hívták a nagyanyámat, azt mondta, mindig a nevén hívjam, ne érezze magát öregnek, attól csak még inkább elsorvad az ember vére, pang, ő élni akart. Kilencvenkét éves volt, csúnya, eltört a lába, azért halt meg, mindig azt mondogatta pedig, csak a lába ne törjön el, akar még táncolni, ő élni akart, táncolni. Hatvanhárom éves korában került el a társulattól, becsülték, nem volt kiemelkedő tehetség, de szeretett. Négy éves voltam, teát hoztam neki a kerti asztalhoz, angyalom, a kamillatea nagyon jó nekem, akkor iszom, ha süt a nap, legyen minden sárga, a kamillatea segített neki az emlékek színezésében. Különben elég szürkén látta a világot. Letettem az asztalra, miatta nem teszek se cukrot se citromot a teába, hiszen a tea tisztán jó bogaram, a bor tisztán jó, micsoda esték voltak azok a barátnőkkel este tizenegy órakor a színház után, néha egy-egy férfi, na csak kísérni, nem úgy mint ma, hat éves voltam, amikor ezt mondta, hogy a bugyiig meg sem állnak. Megváltozott a világ. Nem volt kiemelkedő tehetség, de élettel táncolt és sokáig rúzsozta a száját. Nagyapával eléggé élvezték az együttléteket ahhoz, hogy sokáig csinálják, ez sosem volt titok. Néha átkopogtak a szomszédok, persze ezt csak később hallottam, ő mesélte el, a teraszon, tizenkilenc éves voltam, én pislogtam, ő kacagott, akkor döntöttem el, milyen szép negyvenhét évig szenvedéllyel szeretkezni, én is így akarok, közben a cukrozatlan kamillatea. Miután meghalt, fürdővizet készítettem, szórtam a kamillavirágfejeket, szomorú-e ha elfoszlanak a vízben. Levetkőztem, néztem magam a tükörben, a mellem ilyen meg ilyen, ide kéne még egy kicsi, leengedtem a hajam, egy olajos vattakoronggal letöröltem az utcát az arcomról, néztem a tükörben a szemem ereit, nem látszanak, minden rendben van. Nyújtsd ki a nyelved, angyalom, nem lepedékes, minden rendben van, esti rutin. Rég érdekelt már a szőrzetem, nem érek rá, állok a lakásom közepén a kád mellett, falak nélkül. Falak. A kád szélére ültem, fehér, közepesen nagy, hideg porcelán, kisméretű lakásom közepén, nincsenek falak, látszik az egyedüllét, mehetnék bármerre, vágyaim mégis a falak, szemben az ablak, arra gőzölgött a forró víz, ültem valameddig, néztem a vizet, bele néztem. Bőrre simul a kamillás víz, magamat kielégíteni szép lenne, heti gyakorlat, unaloműzés, régen voltam tizenkilenc éves. Nézem a mennyezetet, sehol egy pókháló, rendszeresen takarítok, nem vagyok feleség, szerető, nem vagyok anya, dolgozom. A meghívásokat nem fogadom el, lusta vagyok szőrteleníteni. A virágfejek ráragadnak a bőrömre, negyvenhét év szenvedélyes szeretkezés. Az asztalhoz vittem a kamillateát, a csészealjat már nem kérte, bár rendszeresen tisztázta, hogy fiatal korában anélkül fel sem emelte. Mellé ültem, nem tűnt nagynak, kicsit öregnek, a száját néztem, húrján a meggyszínű rúzs átfutott, néha barack, azt mondta, a rúzs a nő kedvétől függ, ezt tartani kell életünk végéig, kedvek és rúzsok változását, így marad meg a nőiség. A parazsat meg kell piszkálni, gyullad úgy, könnyen, ne felejtsd el, angyalom. Nem volt különösen tehetséges, de önmagát táncolta, talán ezért. Ülök a padló süllyedt részén, nincs semmit itt, fehérek a falak, nagyanyám akarta, hogy olyan legyen, mint a próbaterem, élete vége felé sokat hallucinált, igen szomorú ez, mindenki így mondta, én örültem neki, újra fiatal volt. Én szeretnék, ő sosem szeretett megöregedni. Ült a teraszon, halvány rúzs remegő kis száján, nyál a sarokban, nézett az almafára, a házban tartott táncmulatságokról beszélt, hol van a gyöngysorom, mindig akkor húztam fel, apád nagyon szerette, nem szólok, nagyapám most apám, én anyám vagyok, felveszem a szerepet, csillog a szeme, erre gondolok a kádban. Köhögni kezdek a kamillától, csak pár perc telt el, egy órának tűnik, nincs több emlékem a nagyanyámról, miért nincs, most a nagyanyámra kell gondolnom, meghalt, így illik. Akik meghalnak… „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán