Jelige: ezüsthold

Beküldte: admin, 2012-01-09 17:57:33  | Címkék: e

Halotti beszéd – Másképp

„Hová lettek a családi ereklyék”[1], hová tűnt a régi vallomás? Talán felkapta a szél, mint az ősszel kavargó levelet s csendes utazásra magával vitte, majd leejtette, s némán magára hagyta.

  Változásunk, örök. Nap, a nap után, évszakok, évszakok után. A Természet rendje szerint. Az idő homokja pedig pereg, rohannak az évek, szinte észrevétlenül. Néhány pillanat marad csak észrevehető az észrevehetetlenben. Az a pillanat, amit nem kívánunk: az elmúlás pillanata. A régi, a múló, ekkor új csodává változik. A semmiből születik, s nem várja senki, mégis mindig újraéled, s lángjával felperzseli azt, ami még megmaradt. Elküldik, és ismét eljön. Megzabolázzák, de elszakítja láncait.

  Fáj a jelen, a végső vallomás. Az utolsó szó, hideggé dermedt ajkakon. S a változás ettől kel új életre, ettől válik életünk Főnix madarává.

Semmi sem állandó. S ezt képtelenek vagyunk beismerni. Félünk az igazságától. Tartunk attól, mit szólnak majd az emberek, ha elfogadjuk a tényét. Azzal, hogy elismerem, érzéketlenné válok, - gondoljuk. Ám ez, koránt sem igaz Nem érzéketlenné, hanem bölcsebbé változunk át, átadjuk magunkat az átalakulásnak, fejet hajtunk a körforgás előtt. S ekkor áldozunk a kegyelet oltárán.

  Ekkor áldozunk a kegyelet oltárán, s nem az önsajnálatén. Tisztelgünk előtte, s a jelen fájdalma oldódik. Jégbörtönünk, melybe magunkat zártuk, cseppenként eltűnik. S a lehullott cseppek, a könnyeink felszáradnak. Mert időközben, megtanultunk, utat engedni érzéseinknek, megtanultunk, sírni. Az éltető Nap pedig ismét meleget ád. Fényt, boldogságot, és reményt. Új életet, új látomást. Új emléket.

  Gondolatunk a „mostba”, emlékeink a múltba vezetnek, tekintetünk a sírra téved révetegen. S ez a föld, most az átváltozás színhelye. Az élet színhelye, az élet színpada, ahol egy történet véget ér, s egy másik elkezdődik. De az írók tudják, s tudja így az egész világ, a történetek valójában sosem érnek véget, mindnek folytatása van. Emléke, íze, csókja, ami csak akkor múlik el, ha azt a szív, úgy kívánja. A szív pedig sosem kíván ilyet. Sosem kívánja elfeledni azt, akit egykor szeretett, akinek lelke megérintette.

  S jól tudjuk azt is, hogy amit a szél, kósza utazóként magával sodor, leejti és sorsára hagyja, azt valaki hittel, reménnyel újra megleli, s mint a kincset, a saját ragyogó kincsét, rejtve magánál tartja. Ez a szív csodája, a szeretet lángja.

  A szél, áldás a világra. Kicseréli levegőnket, s megváltoztat minket. Másképpen látjuk általa a valóságot, másképp érzékeljük önmagunk sóhaját.

S van miért örülnünk, akár ebben a pillanatban is, mert, bár szeretteink eltávoznak, „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán